„Öcsi a mi kapitányunk volt”

„Te jó ég! Már öt éve, hogy nincs köztünk?! Meghökkentően gyorsan rohan az idő. Ahányszor csak szóba kerül Öcsi a hírekben, mindig eszembe jut róla, hogy ő a világon a legismertebb magyar, és ő az, aki imádta a hazáját. A magyarságtudata óriási volt. Élt a világon sok helyütt, de azért amint lehetett, hazatért közénk. Szerette ezt az országot, és csak azért nem jött haza korábban, mert kémkedéssel és egyéb butaságokkal vádolták meg – alaptalanul. Bármennyit is játszott a spanyol Real Madridban vagy dolgozott a világ bármelyik pontján, ő a mi kapitányunk volt, az Aranycsapat vezére.

A mi világunk akkoriban egészen más volt. Csak az lehetett csapatkapitány, aki a legjobb volt, s ráadásul nemcsak futballozni tudott, hanem igazi vezér is volt. A duma akkor kevés volt ahhoz, hogy valaki a középpontban legyen, ennél sokkal több kellett. Sajnos már hosszú ideje nincs köztünk a barátunk, de hívhatnak bármilyen eseményre, azt nem lehet úgy elkezdeni, hogy előbb ne rá emlékeznék. Az Aranycsapat akkoriban nemcsak sikeres volt, hanem közösség is. Mi, a játékosok, össze is nőttünk egy kicsit. Öcsi vezér volt a pályán, azon kívül pedig a legjobb barátként, sőt szinte apaként irányított minket. Szervezte az összejöveteleket, mindent kézben tartott. Ha például külföldön voltunk, az ő irányításával ültünk le a szálloda halljában, és értékeltük a meccsünket. Akkor még nem volt videó, de mindent meg tudtunk beszélni, mindent elemeztünk is. Emlékszem, volt olyan szituáció, amikor rosszul passzoltam, s elküldött a bányász nénikémbe, majd utána már kedvesebben odaszólt, hogy csak arra figyeljek, milyen színű mez van rajta. El kellett fogadni a véleményét, mert tényleg vezér volt.

Amikor hazatért Magyarországra, akkor is ő szervezte azokat a találkozókat, amelyeken a régiekkel együtt sztorizgathattunk. Öcsi széles látókörű ember volt, mindenről volt véleménye. Sok minden eszembe jut róla, de a legmeghatározóbb az, hogy igazi kapitány volt a pályán, és akkor is, amikor már nem futballoztunk. Aminek külön is örülök, hogy hazakerült Magyarországra a hagyatéka. Fontos ez mindannyiunknak. Nem is olyan régen egy dorogi lány mesélte, hogy összeismerkedett egy malajziai fiatalemberrel az interneten. Egy idő után megkérdezte, mit tud Magyarországról, mire a fiú egyik válasza az volt, hogy az Aranycsapatot ismeri. Ez az, ami Puskás Ferencnek is köszönhető, a mi országunkat a futballja révén ismeri a világ. Grosics Gyulával már csak ketten élünk abból a csapatból. Mindenki hiányzik a régi játszótársak közül, de az emlékek legalább velünk vannak.”