Újabb áldozat kerestetik

Ugyanis az lenne a fair – de fogalmazzunk "csak” úgy: a bölcs határozat – a tagok részéről, hogy miután meghallgatták Gellei Imre önkritikus szavait, maguk is kitolnák a széket hátrafelé, és azt mondanák: köszönjük, mi is befejeztük.Szinte borítékolható, semmi ilyesmi nem történik majd (már akkor is elismerően biccenthetünk, ha csak az egyikük úgy érzi, a kapitánnyal együtt az ő ideje is lejárt), sőt mint olvasni a hírt, néhány lelkes funkcionárius már gigantikus terv megvalósításán dolgozik: az MLSZ pályázat útján válasszon kapitányt, merthogy úgy már az a felelősség sincs, mint amit a személyes kiválasztás jelenthet az amúgy is roppant nehéz munkát végző elnökség számára. Jól hangzik, azonban tudjuk: a pályázat a pozíciót féltő számára vegytiszta dolog, szépen bele lehet írni, hogy kell licenc, edzői múlt, eredményesség, aztán látni lehet, hogy a jelentkező tud bánni a számítógéppel, hiszen szépen szövegszerkesztett anyagot tett az asztalra, és a helyesírással sincs gond, ám ami a lényeg, egy ilyen pályázatosdival el lehet pepecselni hetekig, advent idején úgyis elillan az eredménytelenség miatti csalódás nagy része.Hát, nem.A teljes magyar futballvezérkar szépen felébredhetne végre Csipkerózsika-álmából, és rádöbbenhetne, hogy nem a kapitányválasztás technikáján kellene törnie a fejét.Hanem sürgősen elszámolnia…Bár erre az elszámol(tat)ásra gyaníthatóan hamarosan úgyis sor kerül, hiszen a szövetség nem csupán a válogatottért felel, hanem a teljes magyar futballért; márpedig labdarúgásunk úgyszólván már nincs is, csupán az a nagyítóval kikereshető dicsőség jut ennek az országnak, hogy szépen nő az öregfiúk játékosok taglétszáma a sportágban. Azoké az őszülő, ráncosodó paliké, akik a maguk örömöre még focizgatnak, de a saját egészségük további megőrzése végett inkább már nem szurkolnak.Merthogy nézőnk sincs már, Európa szerda este óta éppenséggel azon mosolyog, hogy Budapesten 457-en voltak a magyar–észt válogatott meccsen, azon pedig szánakozik, hogy a dicsőséges 6:3 ötvenedik évfordulójára készülő ország válogatottja egy roppant lelkes balti csapattól is kikapott 1–0-ra…Szörnyű ezt megélni, de elhihetik, legyen bárki is a kapitány, pofon jut még nekünk, legfeljebb kisebbet csattan.Ám ahogy hallani, e bizonyos pofonra azért van jelentkező szép számmal, mágusok, futballdoktorok, reformerek nyújtogatják a kezüket: ők hajlandók az áldozatra, ők csodát tesznek azokkal a játékosokkal, akik válogatott mezben a barátságos meccsen óvatosan kocogó primadonnák, míg klubcsapatukban hétről hétre kegyetlen gladiátorok.Szép dolog a lelkesedés, ám azok a szakemberek, akik most a kapitányváltás apropóján a rövid távú sikerességet emlegetik, nem tudják, mit beszélnek, azokat pedig gyorsan felejtsük el, akik megint azzal a szöveggel jönnek, hogy majd tizenöt év múlva érik be a most elkezdett szakmai munka gyümölcse (ők ugyanis tizenöt éve is ezt mondták).E pillanatban ugyanis a magyar labdarúgás valóságos helyzete az, ami lényeges. Az, hogy az utóbbi évben már szinte csak a botrányok kapcsán fókuszba kerülő ligába tömörülő proficsapatokat az összeomlás fenyegeti; avagy az, hogy a sportágban prognosztizált súlyos anyagi válság megléte leginkább a kapitányt kereső szövetségre nézve fenyegető, hiszen az MLSZ lesz az, amelytől adott esetben számon kérik nem csupán az eredménytelenséget, hanem már a hiányzó milliárdokat is.Ilyen megközelítésből pedig sarkíthatjuk a lényeget: az az edző, aki a ma lemondó Gellei Imre örökébe lép, áldozat is lehet, hiszen előfordulhat, mire a tavasszal elkezdhetné a munkáját, már meg is köszöni neki a munkát az esetleges új MLSZ-vezetés. Ezzel egyszersmind elkönyvelhetjük az újabb csúfságot, hogy volt olyan kapitánya a magyar futballnak, aki úgy bukott meg, hogy még meccset sem játszott a nemzeti csapattal.E vízió fényében pedig csak csínján azzal a megállapítással, hogy annál mélyebbre nem süllyedhetett a magyar foci, mint hogy a válogatottunk 457 néző előtt, hazai pályán 1–0-ra kikapott Észtországtól…