Blazevic repül, ha kiesik a csapata

Tréneri munkáját Svájcban kezdte, dolgozott többek között a Sion (kupagyőzelem: 1974.) és a Lausanne csapatánál, mi több, a helvétek szövetségi kapitánya is volt a ’hetvenes évek közepén. Aztán a nyolcvanas évek már horvát földön köszöntöttek rá, Rijeka után került a Dinamo Zagrebhoz, ahol igazán megalapozta hírnevét. A zágrábi "kékekkel" 1958 után a klub történetében negyedszer hódította el 1982-ben a jugoszláv bajnoki címet, amiből azon nyomban legenda született. Regéltek fanatizáló módszereiről, amelyeket aztán a Grasshoppersnél is alkalmazhatott, mivel 1984-ben Svájcban a "szöcskékkel" is bajnoki címig masírozott.

Nem késett az újbóli hívás Jugoszláviából: a koszovói Pristinába invitálták, ő pedig belevágott a kalandba. Már edzéseit több ezren kísérték figyelemmel, a mérkőzéseken pedig tízezrek szurkoltak csapatának, mely végül 1985 tavaszán bent is maradt az első osztályban. Ismét a kezébe vette azonban a vándorbotot, mivel visszatért örök szerelméhez, a Dinamóhoz. Aztán a francia Nantes, majd a görög PAOK Szaloniki következett.

Blazevic a kilencvenes évek elején, 1992 és 1994 között újabb két idényt szolgált a zágrábi Dinamónál, amit egy bajnoki cím és kupagyőzelem nyomatékosított. A helyi politikai hatalmasságok játszmáiból sem akart kimaradni, mivel nem csupán egyszerű beszélgetőtársa volt az akkori horvát elnöknek, Franjo Tudjmannak. Miközben részvényeket vásárolt - igencsak nagy tételben - a Dinamóban, arra is ügyelt, hogy az aktuális politikai akaratnak is kedvezzen, így lett a zágrábi klub neve a hazafiasabban hangzó Croatia. Ő aztán egy másik "Croatia", nevezetesen a horvát válogatott szövetségi kapitányává avanzsált, miközben a horvát főváros rettegett ultrahada, a Bad Blue Boys nagy hirtelen megutálta "névadó" akciója miatt. Igaz, 1998-ban aztán elhallgattatott minden ellene irányuló negatív szólamot, mivel a máig mindenki által imádott nemzeti együttest a franciaországi vb-n a harmadik helyig kormányozta. (Hatéves kapitánykodási időszakából emellett külön kiemelik, hogy az 1996-os Eb-n a negyeddöntő volt a "kockások" végállomása.)

A horvátot követte az iráni kispad, hogy aztán 2002 márciusában Blazevic nagy felhajtással térjen vissza hazájába, pontosabban Eszékre. A feladat adott volt: a helyi NK Osijek legénységet három hónap alatt az első osztályban kellett tartani. Ezt véghezvitte, de nem maradt sokáig a Dráva partján. Átköltözött a Száva mellé, vagyis a már ismét Dianmo Zagrebnek hívott fővárosi csapathoz. A szurkolók persze nehezen emésztették ezt meg, Ciro azonban egy bajnoki címmel kedveskedett nekik 2003 tavaszán. A lelátó népe már-már megbékélt, a klubházban azonban csak ekkor kezdődtek az igaz csörték, és az alelnök Zdravko Mamic bizonyult erősebbnek, Blazevic pedig repült. Ezután jobb híjűn elfogadta a muraszombati klub ajánlatát. A hírek nagy tervekről szóltak, s az NK Mura két esztendeje a délszláv futball középpontjába került.

A szlovén kisvárosban akkora Ciro-láz tört ki, hogy edzőmérkőzések alkalmával is kicsinek bizonyult a hatezres Fácánkert-stadion, s a Hajduk, valamint a Crvena Zvezda vezetői is csak ámultak-bámultak ottjártukkor. A csoda ha nem is három napig, de mindössze három hónapig tartott, s a folyamatosan ingázó Blazevic is Zágrábhoz közelebb talált új munkát - Varasdon, de ott sem tett csodát. 2004. őszén viszont elhatározta, hogy indul a horvát elnökválasztáson.

2005. január 2-án aztán kiderült az igazság, a köztársaságban mindössze a szavazók 0,12 százaléka gondolta úgy, hogy a sokat látott mester érdemes lenne az elnöki székre. Maradt a futball, ahol azonban továbbra is nagy király, hiszen egy másik nagy vágya teljesült: május végén megegyezett a Hajduk Split elöljáróival. Egykori játékosa, Igor Stimac lett a főnöke, és ki azonnal ki is adta a jelszüt: "BL-továbbjutás vagy irány a kijárat". Ha az utóbbi is történne, Blazevic úgy tartja, életműve beteljesítéséhez már csupán egy dolog hiányozik, leülni a belgrádi Crvena Zvezda kispadjára. Az azonban még odább van…