Ünneplés - visszafogottan

Igaz, a diósgyőri fanatikusokkal teli vendégszektor bízott a csodában, de még a piros-fehér sálasok is örömmel hagyták el az idei négyes döntő helyszínét, hiszen számukra remek eredménynek számít a második helyezés, ám elnyomta hangjukat a sok ezer pécsi torok. Baranyában az idénybeli első fontos trófeát ünnepelték, de mivel nagyon remélik, hogy nem az utolsót, nem vitték túlzásba az örömködést - például az ilyen esetekben lassan szokásosnak számító Széchenyi téri fieszta is elmaradt, igaz, ebben a cudar időjárás is közrejátszott.

"Ami nagyon fontos: újból tudtunk nagyon örülni, pedig ennyi cím után sokszor már megszokott dologként könyveli el az ember az újabb aranyat - mondta másnap, hétfő délután Rátgéber László, a sikerkovács tréner, aki hét bajnoki diadala mellett immár a nyolcadik Magyar Kupa-elsőségét szerezte meg együttesével, a Péccsel, lekörözve az aranygyűjtésben a legendás Szabó Ödönt, aki összesen tizennégyszer ért a csúcsra csapataival az előbb említett két kategóriában. - Ahogy véstük bele a nevünket a serlegbe, anekdotáztunk kicsit a korábbi győzelmekről, és tényleg fantasztikus érzés, hogy az elmúlt kilenc kiírásból nyolcban mi nyertük meg a döntőt. De megemlékeztünk arról is, hogy tavaly úgy veszítettük el a kupát, hogy tizenöt ponttal vertük meg itthon Sopront, majd a visszavágó utolsó percében ugyanennyivel vezetett az ellenfél, amikor Szvitlana Boiko ziccerbe került, azonban ahelyett, hogy bedobta volna, kihozta a labdát a palánk alól… Következett a hoszszabbítás, amelyet elvesztettünk, de ez már spottörténelem, mint ahogy az is, hogy Sopronban háromszor, míg Miskolcon kétszer nyertünk Magyar Kupát, vagyis a riválisok otthonában is helytálltunk, miközben az utóbbi tíz esztendő három pécsi négyes döntőjéből is mi kerültünk ki győztesen."

És akkor egy kicsit az ünneplésről. A Széchenyi tér és környéke, ahogy azt fentebb írtuk, ezúttal megúszta az ilyenkor szokásos hangzavart, ám azért a pécsi éjszakában sok helyen lendült fel a fogyasztás, különösen a vasárnap megszokotthoz képest. "Családias hangulatban kezdtünk vacsorázni a Tettye vendéglőben, és amikor megszólalt a Giling-galang, egyszerűen táncra perdültünk, éjfélig roptuk, utána pedig áthívtak bennünket a Pepita nevű szórakozóhelyre, ahol a szurkolók zártkörű mulatságot szerveztek, és ahol mi is nagyon jól éreztük magunkat - folytatta a mesélést a mester. - Visszatérve a Giling-galangra, az is eszembe jutott, hogy először egy soproni győzelmünk után hangzott el, amikor a nagy dobálózás miatt nem tudtam bemenni a pályára ünnepelni, és akkor kezdtem el énekelni ezt a nótát az elém tartott televíziós mikrofonba. Azóta védjegyévé vált a pécsi női kosárlabdának, szépen szólt vasárnap is, az időkéréseknél…"

Tényleg szinte minden pécsi ezt énekelte az utolsó percben, amikor Rátgéber edzői jogkörével élve a játék folyamatos megszakításával már a lefújás előtt amolyan előünneplésbe kezdett. Addigra eldőlt, hogy a vezetést az első negyed hajrájában magához ragadó PVSK-tól nem tudja elvenni az elsőséget az amúgy jól küzdő DKSK, pedig az igazi center nélkül felálló borsodiak tényleg mindent megpróbáltak. A csata hevességére jellemző, hogy azóta mindkét oldalon többen is "nyalogatják a sebeiket", pécsi oldalon Branzova, Dapo, valamint Vilipics bokája, Fegyverneky térde, és Károlyi lábfeje igényelt utókezelést, míg a Diósgyőrnél Fürész és Jokovics volt az, aki nem futva, hanem bicegve hagyta el a pályát. Említettük Daliborka Vilipics nevét: a szerb center is belekerült tehát a kisebb sérülést elszenvedők sorába, de Rátgéber László nem ezért tért ki rá külön, hanem a nagyszerű játéka miatt. "Amellett, hogy bebizonyosodott, nagyon erősek vagyunk, és hogy lányaink harciasságból is jelesre vizsgáztak, külön öröm mindannyiunk számára Daliborka játéka, aki foghatatlannak bizonyult a döntőben, és ez jó jel a következő final four előtt!"