Seresé volt a csattanó

Az ellenfél szerezte ugyanis meg a labdát a kontinensvetélkedő egyik nyitó mecscse, a magyar–ukrán összecsapás kezdő feldobása után, de szerencsére nem tudtunk sokáig morfondírozni ezen, mert egy rossz passz eredményeként máris a mieink támadhattak. Az első két akciójukat azonban nem koronázta siker, mert Károlyi és Iványi is elhibázta középtávoli tempóját, így kissé nehezen indult be a pontgyártás magyar oldalon. Legalább ekkora probléma volt, hogy közben képtelen volt lepattanót szerezni nemzeti együttesünk, így Zserzserunováék rendre többször próbálkozhattak rádobással egy támadáson belül, ez pedig a nagy számok törvénye alapján nem ígért túl sok jót…
Mivel a vetélytárs rosszul dobott, Eördögh két duplájával a harmadik percben megszerezte a vezetést Magyarország, de ennek csupán pillanatokig örülhettünk, mivel a lepattanók hiánya miatt a következő percekben rendre Károlyiék futottak az eredmény után. Ráadásul támadásban kissé statikus volt válogatottunk játéka, ami miatt továbbra is nehézkesen ment a pontszerzés; de hogy ne csak negatívumokról írjunk, a védekezésre nem lehetett panasz. Egészen addig a pillanatig, amíg az ukránok kosárra nem dobták a labdát, mert akkor bizony elkezdődött a harc a többnyire lecsorgó labdákért, és ebben a csatában a magassági hátrányban lévő magyarok ekkortájt mindig alulmaradtak. Így aztán jobb híján a rivális eladott labdáiból éltünk, és mivel volt belőlük tíz is az első negyedben, a végére sikerült néhány szemfüles találattal a magunk javára fordítani az eredményt.
Aztán a folytatásban meg is tudtuk tartani az előnyt, aminek oka egyértelműen a jól működő és kellően agreszszív emberfogásban keresendő. De mivel mindkét oldalon a védekezés került inkább előtérbe, a semleges szemlélők számára kifejezetten csúnya meccset játszottak a csapatok, alig esett kosár, és az a kevés is általában büntetőből. Az első félidőben például mindössze egyetlen tripla született, pedig a két együttes összesen 11 alkalommal próbálkozott távolról, azt az egyet viszont szerencsére a magyarok dobták, illetve egészen pontosan Iványi Dalma, akinek hármasával a 13. percben négy ponttal "elhúztunk”. Azért fogalmazunk így, mert a nagyszünetig hat pontnál nagyobb különbség nem alakult ki a két fél között, így aztán a kicsit is meg kellett becsülni.
Több mint két percig nem esett kosár a térfélcserét követően, pedig azt hittük, sem az ukránok, sem a mieink nem tudják alulmúlni addigi dobóteljesítményüket: ott 18, itt 34 százalékos volt a mezőnybeli kísérletek sikerességének aránya. Aztán Csákány szemfüles pöcije után végre beindult a gólgyártás: az ellenfél irányítója, Kiricsenko egy kihagyott büntetője után újra magához ragadta a labdát és triplát dobott, amire Károlyi szinte azonnal hasonlóval válaszolt, csakhogy Zserzserunova is megrezegtette a hálót a messzeségből a következő támadás során. Ám még ezzel együtt is kétpontos magyar előnyt mutatott a tábla (30–28), vagyis hiába mozgósították minden energiájukat az ukránok, nem tudták átvenni a vezetést. Pedig az amúgy center Zserzserunova a játékrész hajrájában újabb hármast helyezett el a kosarunkban, amire Rátgéber László azonnali időkéréssel reagált, és a negyed szépen kidolgozott utolsó támadásából Károlyi ugyancsak három pontot ért el – csapatkapitányunk másodszor dobott nagyon fontos triplát.

Ezzel úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben, sőt a záró tíz perc elején háromszor is sikerült hét ponttal meglépni, utoljára 51–44-re, aztán, ahogy mondani szokták, mintha elvágták volna a filmet… Borzasztó passzív volt támadásban a magyar együttes, semmi sem sikerült az ukrán palánk alatt, miközben Kiricsenkóék vérszemet kaptak, és egyre inkább felzárkóztak. Hiába vártuk, hogy egyszer csak vége szakad a mieink negatív szériájának, erre nem akart sor kerülni, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy Ukrajna vezet, amire a mérkőzésen legutóbb a kilencedik percben volt példa. Az addig meglehetősen szürke Fenko triplája eredményezte a fordítást, majd kisvártatva két büntetővel is megtoldotta pontjai számát a magasbedobó, és ezzel már 52–56 volt az állás.
Oda…
Már ez önmagában elég aggasztó volt, hát még az, hogy már egy perc sem volt hátra a mérkőzésből. Iványi Dalma két büntetője visszahozta a reményt, de a szabályok értelmében újra az ukránokhoz került a labda – nem sokáig, ugyanis eladták a játékszert, a találkozó során tizenhatodszor, és pont maradt még egytámadásnyi időnk az egyenlítésre, netán a győzelem megszerzésére. Szövetségi kapitányunk gyors eligazítása után vészesen fogytak a másodpercek, aztán Csákány végre megindult a gyűrű felé, az ő irányába meg az ellen centerei indultak meg, hogy besegítsenek rá. A mi egyetlen pályán lévő centerünk, Seres Éva így üresen maradt a sarokban, meg is kapta a labdát, amit habozás nélkül eleresztett, és csont nélkül hullott a gyűrűbe a tripla. Merthogy a dobás három pontot ért! Négy másodperc azért még hátravolt, de ez csak elodázta a magyar eufóriát, hiszen Ukrajna ezalatt szerencsénkre a rádobásig is alig jutott el, és máris Seres nyakában lógott az egész csapat.

Jó érzés győzni, de így különösen, hiszen egy ilyen siker rengeteg lelki pluszt adhat a játékosoknak a további küzdelmekre. "A betörés és a leosztás volt a feladat, na meg az, hogy akire kijön a figura, dobja be a labdát. Most rám jött ki, ennyi” – mondta szerényen a végjáték boldog főszereplője, akitől természetesen azt is megkérdeztük, hogy érzi magát egy ilyen mesteri találat után. Íme a válasz: "Nagyon nagy örömet éreztem, no és megkönnyebbülést. Mert ezt a meccset meg kellett nyernünk!”

A szombati ellenfél: Belgium

Mestermérleg
Rátgéber László: – Nem lesz könnyű ez az Európa-bajnokság…
Jurij Veligura: – Gratulálok a győztes csapatnak, de hozzá kell tennem, balszerencsésen vesztettük el a mérkőzést. Nagy hibát követtünk el az utolsó passznál, remélem, a következő meccseken jobban fogunk játszani.