A hullámvasút tetején érte a döntő a Wilbek-csapatot

Dánia Európa csúcsán – 2008 után másodszor (fotó: Action Images)

Miután 2004-ben a dán férfiválogatott ismételten nem jutott ki az olimpiára – sorozatban ötödször –, a skandináv ország szövetségének vezetői alighanem igyekeztek a biztoshoz nyúlni, és 2005-ben kinevezték a korábbi női sikerkapitányt, Ulrik Wilbeket a nemzeti csapat élére.

Az elmúlt évek eredményei kétségtelenül alátámasztják a döntés helyességét: a 2008-as olimpiai szereplés – még ha a hetedik hely némileg csalódást keltő is volt – mellett két világbajnoki érem (2007: bronz, 2011: ezüst) és immár két Eb-arany (2008, 2012 – 2006-ból van egy harmadik hely is) kövezi ki a wilbeki utat. Nem mellesleg Dánia Londonban is biztos résztvevő, és joggal pályázik legalább dobogóra, míg a 2014-es hazai rendezésű kontinensviadalt címvédőként várhatja majd.

A piros-fehérek úgy végeztek az élen Szerbiában, hogy a csoportkörben nemcsak a házigazdától, de a lengyelektől is kikaptak. A középdöntőben azonban folyamatos győzelmi kényszer mellett is sorra hozni tudták meccseiket, és élve a kiegyensúlyozott mezőny kínálta lehetőséggel biztossá tették helyüket a négy között. Mikkel Hansenék számára rendkívül jól sikerült a formaidőzítés, a torna mérkőzésein fokról fokra léptek előre, érdekes megfigyelni például, hogy a középdöntő első meccsén még 32 gólt kaptak a macedónoktól, azonban meccsről meccsre egyre kevesebbszer lehetett bevenni a bő húsz perc híján gyakorlatilag az egész tornát végigjátszó – s tegyük hozzá: végig nagyon jól védő – Nicklas Landin hálóját.

Amennyire egyértelmű volt a szereposztás a kapusok (Landin és Marcus Cleverly) esetében, annyira forgatta csapatát a dán kapitány a mezőnyben: a zseniális Mikkel Hansen és Hans Lindberg ugyan csak akkor ült le a padra, amikor már valóban a fülén vette a levegőt, a többiek a négy közé jutó másik három csapathoz hasonlóan »vetésforgóban« voltak. Az idősek és fiatalok kiváló elegyéből álló dánoknak maradt erejük az utolsó mérkőzésekre is, masszív védekezésük mellett pedig a felállt fal elleni változatos játék is elengedhetetlennek bizonyult az Eb-győzelemhez.

„Igazi hullámvasút volt ez az Eb csapatunk számára, miután a csoportkörben háromból két meccset elveszítettünk. A nagyon taktikus döntőben a szerbek fáradtak voltak, úgy gondolom, a védekezésünk és az elképesztő Mikkel Hansen döntőnek bizonyult. Ugyanakkor gratulálok a szerb válogatottnak, fantasztikus tornájuk volt, büszkék lehetnek az elért eredményükre” – értékelt a finálé után Wilbek.

A dánok alaposan megünnepelték sikerüket, Hans Lindberg például leszállva az aranygépről elnézést kért az újságíróktól, s megjegyezte, másnaposan nem érzi alkalmasnak magát különösebben magvas gondolatok megfogalmazására. Az egyik kulcsembernek bizonyuló René Toft Hansen már kicsit beszédesebbnek bizonyult.

„Nagyon kemény éjszakánk volt, valamikor hajnali három-négy körül láttam először az ágyamat. A bárban voltunk a szerbekkel és a spanyolokkal, és remek parti volt. Nem tudom, mi füstölgött a fedélzeten, de csakis alulról jöhetett” – mondta a beálló. Leginkább egyébként Kasper Söndergaardon lepődhettek meg a dán szurkolók: a 30 éves balkezes játékos fogadott Thomas Mogensennel, s veszített – az Eb-győzelem következtében búcsút intett eddigi kameraérzékeny, dús hajkoronájának.

„Remélem, a nyárra újra megnő” – mondta az átlövő. Bár aligha bánná, ha bő fél év múlva Mogensen Londonban újra nekiesne egy nullásgéppel.