A ringben is minden jó, ha a vége jó

Az 1999 végén a karácsonyi vásárban porig égő Budapest Sportcsarnokot 43 évvel ezelőtt, 1982-ben adták át, és mivel az országnak végre lett nemzetközi színvonalú sportcsarnoka (évtizedeket kellett várni rá), egymást érték a hazai rendezésű világversenyek. Mindjárt az avatás évében asztalitenisz Európa-bajnokságot és női kézilabda-vb-t rendeztünk benne, 1983-ban fedett pályás atlétikai Eb-t és C-csoportos jégkorong-vb-t, 1984-ben műkorcsolya és jégtánc Eb-t – 1985-ben pedig az ökölvívók 26. Európa-bajnokságának adott otthont a BS.

A harmadik hazai rendezésű Eb-n (a múltban a férfiaknál 1930-ban és 1934-ben voltunk házigazdák, elképzelhető, hogy 2026-ban is azok leszünk) bombaerős magyar csapatot küldött csatába a Papp László szövetségi kapitány és a mindennapok szakmai munkáját végző Csötönyi Sándor edző vezette szakmai stáb, a 12 fiúból előtte-alatta-utána kilencen álltak olimpiai, vb- vagy Eb-dobogón úgy, hogy mások mellett Lévai István vagy Schubert Ferenc meg sem mutathatta a tudását a hálás hazai publikumnak.

„Válogatottunk háza tája körül az az újság, hogy nincs semmiféle szenzáció, ha csak azt nem számítjuk annak, hogy Csötönyi fodrászhoz küldött néhány versenyzőt, mondván: legyenek szépek az ünnepélyes megnyitón, ne lógjon a szemükbe a hajuk akkor sem, ha a jövő vasárnap a dobogóra szólítják őket” – írta beharangozójában a Népsport, amelynek olvasói igazi bokszünnepre készültek, nem alaptalanul. (Tizenkét évvel később hasonló volt a helyzet az 1997-es világbajnokságon, a magyar már csak olyan, hogy rendkívüli módon képes a bunyósokat a szívébe zárni, annak a vb-nek Kokó és Madár, azaz Kovács István és Erdei Zsolt aranyai adták a csodás slusszpoénját.) „Tizenegy év után búcsúzom június 2-án a szövetségi kapitányi tiszttől. Mit mondhatnék, mit kérhetnék? Emlékezetes, érmes, könnyes Európa-bajnokságot” – mondta a verseny előtt a legendás Papp László, aki a záró mondatban nem tévedett, ugyanakkor még hét évvel később, a barcelonai olimpián is ott volt a magyar ringsarokban, utána adta át a helyét Szántó Imrének.

A 142 ökölvívót felvonultató mezőnyben szinte egymást váltották a mieink a szorítóban, sejteni lehetett, hogy a rendező ország öklözőit aligha érik pontozói méltánytalanságok, olyan Eb-t vagy vb-t még nem rendeztek, amelyet a házigazda végigpanaszkodott volna a bírókra, és túlzottan sokszor a Budapest Sportcsarnokban sem fújoltak a nézők. De erre is volt példa. A 48 kilós Isaszegi Róbertet például a világbajnoki és Európa-bajnoki címvédő bolgár Ivailo Marinov, Szöul későbbi olimpiai bajnoka ellen csúnyán lepontozták az elődöntőben, a nehézsúlyú Alvics Gyula fináléjának eredményhirdetése után pedig kisebb forradalom tört ki a lelátón – kész szerencse, hogy rögtön utána Somodi Ferenc következett, és a düh szurkolói eufóriába csapott át. Merthogy Somodi végre nemcsak a ringben, hanem a pontozóknál is nyert, így nem maradtunk Himnusz nélkül.

Heten jutottak el az elődöntőig, és mivel ökölvívásban sohasem kell a harmadik helyért küzdeni, ezzel el is dőlt, hogy heten állhatnak fel a dobogóra. De hányan bokszolhatnak az aranyért? Az elsősorban az akkori szocialista országok menői által fémjelzett mezőnyben Bacskai Imre (63.5 kg), Füzesy Zoltán (75 kg), Alvics (91 kg) és Somodi (+91 kg) érte meg a záró napot, mind a négyen félelmetes ellenféllel szemben tehették fel a koronát káprázatos addigi teljesítményükre. A keletnémet Siegfried Mehnert ötször állt Eb- vagy vb-dobogón, honfitársa, Henry Maske Budapest után világbajnokságot és olimpiát is nyert, később az IBF profi világbajnoka és az újraegyesült Németország nemzeti hőse lett, Alekszandr Jagubkin pedig vb- és Eb-címvédőként érkezett, az előző kontinensviadal döntőjében éppen Alvicsot verte meg. Még Somodi dolga tűnt a leginkább megoldhatónak, ha már az eredeti szupernehézsúlyú szovjet, az 1984-es olimpiapótló „barátságversenyen” a nagy Téofilo Stevensont is hajszál híján megverő Valerij Abadzsjan megsérült, és az amúgy igencsak veszélyes, többszörös világversenyes érmes Vjacseszlav Jakovljevet indították helyette.

Somodi döntőjében szerencsére nem volt vita. „A Tatabánya versenyzője lépett fel támadólag és az első menetet, elsősorban hatalmas balegyeneseivel, fölényesen megnyerte. Orvosi vizsgálatra is sor került. Jakovljev szemöldöke felrepedt, ám a skót orvos csak annyit mondott miután megtekintette a bal szemöldököt, hogy boksz! Ezt még kétszer megismételte, mindannyiszor továbbengedte a mérkőzést, a szovjet vérzett, hátrált, menekült Somodi elöl, versenyzőnk pedig ütött. Nagyokat, pontosakat, pontozhatóakat, s a 9. perc végére megszületett az »aranyítélet«, az, hogy az utolsó eredményhirdetés alkalmával magyar zászló kúszik fel a BS-ben, válogatottunk tiszteletére” – írta tudósításában a Népsport.

Pedig márciusban csúnya, 18–6-os vereséget szenvedett idehaza csapatunk a keletnémetek elleni találkozón, Váradi, Botos, Bacskai, Hranek és Füzesy is kikapott („»Kiütötték« ökölvívó-válogatottunkat…” – írta címlapján a kesergő Népsport), holott valamennyi későbbi Eb-érmesünk ott volt a ringben. Akkor még ki gondolta volna, hogy a BS-ben aztán az NDK öt aranyérmet szerez? A vészharang kongatása helyett a Papp, Csötönyi kettős még keményebb munkára fogta a keretet, a velencei, az Ustí nad Labem-i és a sindelfingeni felkészülési torna pedig olyan jótékony hatással volt a srácokra, hogy annak hét Eb-érem lett az eredménye. „Ma már tudjuk, hogy nem volt túlzás, amikor egy-egy beszélgetés során a versenyzők – valamennyien – »csak« éremben tudtak gondolkodni. Csodálkoztunk ezen, de a látottak azt bizonyították, hogy nemcsak a semmibe »küldött« szavak voltak ezek” – értékelt a Népsport. És az összegzés végén ott állt a lényeg: „A magyar ökölvívósport vezetőinek, edzőinek, szakembereinek – legyen bármilyen váltás is a sportág szakmai, edzői gárdájának élén – meg kell szilárdítani a jelenlegi állapotot…”

A nyolcvanas évek végének világversenyei azt mutatták: sikerült.