„Keress másik szobát, vagy hazamegyünk!”

A második magyar arany után (Har­gitay András megvédte címét 400 vegyesen, Verrasztó Zoltán 200 háton nyert Caliban, a sportág történetének második világbajnokságán), és még inkább azok után, hogy Rudolf Róbert „csak” ötödik lett 200 háton, Széchy Tamás azt mondta a Népsport kiküldött tudósítójának, Bécs Istvánnak: 

„A teljesség kedvéért említem csak meg, hogy Hargitay és Verrasztó normális körülmények között, a Hotel Intercontinentalban lakott, a Rudolf pedig tömegszálláson, ahol képtelen kipihenni magát. Ha jobb körülményeket biztosítanak a rendezők az egész csapatnak, akkor Rudolf is dobogóra kerülhetett volna. A többiek is hasonlóan hátrányos helyzetből indultak.” 

De vajon miért „szakadt” ketté a magyar úszócsapat, egyáltalán miért járt a kivételezett bánásmód Hargitay Andrásnak és Verrasztó Zoltánnak, s a többieknek miért nem? 

A választ Hargitay visszaemlékezéséből tudtuk meg, aki elárulta azt is, hogy maga helyszínválasztás is hozott némi értetlenkedést a sportág berkein belül, de nem alapvetően az uszodával volt gond, hanem az egyéb körülményekkel. 

„A szervezők úgy gondolták, egy, a csillebérci úttörőtáborhoz hasonlító hely tökéletesen megfelel a világbajnokság szálláshelyéül. A közösségi tereket, a zuhanyzókat, mosdókat és hálótermeket lábakon álló, paravánszerű falak választották el egymástól. Vagyis el sem választották valójában, így olyan volt, mintha minden egy nagy, közös térben zajlott volna. De egy ilyen helyen nemcsak a magyar csapatot, az úszókat és vízilabdázókat akarták elhelyezni, hanem minden induló ország összes sportolóját…”

Mivel Széchy Tamás szinte rögtön kijelentette, hogy „Itt egy percet sem maradunk!”, Grónai Alfonznak, a Magyar Úszószövetség akkori főtitkárának jutott a feladat, hogy megoldja a helyzetet – először úgy, hogy meggyőzze az edzőt arról, ne hagyja el a kijelölt szállást (sikertelen kísérletet tett rá, mert Széchy úgy reagált: „Keress nekünk egy megfelelő szállást, különben hazamegyünk!”), de a mester hajthatatlan volt, a végén már-már kiabálva közölte a főtitkárral, hogy: „Versenyezni jöttünk ide, itt világbajnoki érmekről van szó!”

Ezek után az úszócsapat a Hotel Intercontinentalhoz ment, ahol a „fejesek” laktak, de a szállodában már nem volt üres szoba. Csakhogy a 100 gyors római olimpiai bajnoka, az ausztrál John T. Devitt, hallva a problémát, felajánlott a magyaroknak egy szobát.

Grónai itt még ellentámadásba lendült, hiszen a magyarok Arena dresszben úsztak, Devitt meg a Speedo képviseletében tartózkodott Caliban, Széchy viszont nem hagyta magát – pontosabban legjobb tanítványait, és már-már kiabálva közölte Grónaival: „Hiába vagyunk arenások, ha az Arena nem ad szobát nekünk. Úgyhogy most vagy rád borítom az asztalt és hazamegyünk, vagy elfogadjuk a szobát. Ez egy háromágyas szoba. Maradjon itt Hargitay, Verrasztó és Rudolf, ők a legesélyesebbek a vébén.”

Aztán mégsem ez történt, mert Grónai abba nem ment bele, hogy a szállodában magyar úszó vezető nélkül maradjon, így a hotelbe Hargitay és Verrasztó mellett Széchy költözött be. 

Ezt követően először Hargitay András védte meg világbajnoki címét 400 vegyesen – a magaslat és a kifejezetten párás idő miatt sokkal rosszabb időeredmények születtek Caliban, Hargitay 4:32.57-es idővel nyert, két évvel korábban 4:31.11-gyel győzött, hogy az 1974-es bécsi Eb-n elért 4:28.89-es világcsúcsáról ne is beszéljünk.

Hargitay a döntő után így nyilatkozott: „Tudtam, hogy azoknál, akik döntőbe kerültek, legalább öt másodperccel vagyok jobb.”

Széchy meg így: „Az előfutam után azt mondtam, Hares biztosan első lesz. Lényegesen jobb a másodiknál. A rossz körülmények ellenére elképzelhetetlennek tartottam, hogy veszítsen.”

A második arany (Verrasztó Zoltán győzelme 200 háton) és Széchy fentebb citált „beismerése” mellett legalább ilyen fontos (…) eset történt Caliban, bár erre talán a bájos jelző sokkal inkább találó. Merthogy Verrasztó Zoltán annyira izgult a döntő előtt, s olyan erősen szorongatta kabalapingvinjét, hogy a madárnak eltörött az orra. Ezt világbajnokunk az interjúszobában is elmondta az újságíróknak, akik már ezen is mosolygtak, ám amikor az ezüst­érmes ausztrál Mark Tonelli és a harmadik amerikai Paul Hove szinte egyszerre adott jó tanácsot Verrasztónak („Nehogy »megoperáltasd« a pinginedet, mert akkor legközelebb nem sikerül győznöd!”), mindenkiből kitört a nevetés. 

A magyar csapat háza táján (még ha ez a „ház” akkor két helyen is volt…) szintén a jókedv uralkodott, teljessé akkor vált az öröm, amikor Hargitay András 200 vegyesen is begyűjtötte az aranyat – ugyanitt Verrasztó Zoltán ötödik lett. 

Hargitay nagyjából hetvenöt méternél állt az élre, de az amerikai Steve Furniss nem akart leszakadni, végül három századdal volt gyorsabb Hargitay (2:07.72) – mondjuk, ehhez képest az immár háromszoros világbajnok meglehetősen magabiztosan nézett vissza az úszására, már amire emlékezett belőle… 

„Már délelőtt is jól ment, kitűnő erőben, frissnek éreztem magam. Arra mindenképpen számítottam, hogy este jobban megy, de hogy nyerhetek, az csak akkor villant át az agyamon, amikor a mell-
úszás közben körbepillantottam és senkit sem láttam a közelemben. Tisztában voltam azzal, hogy a kétszáz hajrája más, mint a négyszázé, de azzal is, hogy engem még sohasem hajrázott le senki! Viszont  ha megölnének, sem tudnám elmesélni az utolsó méterek történetét…” – rögzíti Hargitay nyilatkozatát a Népsport 1975. július 27-i száma.

Ugyanitt természetesen olvasható Széchy Tamás összegzése is – a kissé meglepő első mondatával: „Bevallom: féltem. Féltettem Andrást a számára ma még szokatlanul felpörgetett ritmust igénylő rövidebbik vegyestől. Nincs hozzászokva ehhez a számhoz. Szerencsére minden megfelelően alakult, Hargitay hallatlanul nagy kedvvel versenyzett, felszabadultan állt a rajthoz, s íme az eredmény…”

Az eredmény, amely a magyar úszósport harmadik vb-aranya volt Caliban, összességében pedig a negyedik, de hogy egyről négyre ugorjon a mutató, annak csak egyik, kétségkívül fontos részét tette ki az egyébként kőkemény felkészülés. 

Merthogy Hargitay András úgy gondolja: „Biztos vagyok benne, hogy ha az Öreg csendesen elfogadja a felkínált szerény lehetőségeket, nem lettünk volna ilyen sikerek. Széchy sohasem akart a »mindenki« közé tartozni, számára a mérce az elérhető maximum volt, még akkor is, ha ezért nagy áldozatokat kellett hozni, vagy éppen harcba szállni bárkivel.”

A Népsport idézett lapszámában egyébként a Deutsches Sportecho szak­írója és a Szovjetszkij Szport főszerkesztő-helyettese egyaránt arról „lelkendezik”, mekkora úszó Hargitay („Egyszerűen fantasztikus, ahogy Har­gitay versenyezni tud. Bámulatos érzékkel osztja be az erejét, remek taktikus, és szíve is van a befejezéshez. Extraklasszis!”), míg a lap tudósítója, Bécs István egy újabb kedves történetet is megoszt az olvasóval: „Hargitay, túlzás nélkül kijelenthetjük, az uszoda egyik kedvence. Egyszer rászántam fél órát, és megszámoltam, hányan kérnek tőle autogramot. Hetvenkilencig jutottam…”