Az örök reménykedők – Jakus Barnabás publicisztikája

GIMNAZISTAKOROMBÓL eredő szokásom, hogy ha külföldön járok, felkeresem a helyi futballcsapat stadionját, és ha nyitva találom a szurkolói boltot, veszek egy sálat. Az évek során a gyűjtemény folyamatosan bővült, miközben ellátogathattam olyan különleges helyszínekre, mint az azóta lebontott legendás madridi Estadio Vicente Calderón vagy az ezredforduló óta lezárt, pusztuló, gazzal benőtt brnói Za Luzánkami Stadion. Döbbenetes érzés volt a felső karéj tetejéről körbetekinteni a lelátón, keresni a két kapu helyét a dzsindzsában. A nyomasztó csendben elgondolkodott az ember, vajon milyen is lehetett, amikor ötvenezer néző morajától visszhangzott a mi volt Népstadionunkkal egyidős létesítmény? 

A helyi csapat, a Zbrojovka Brno a hetvenes évek második felében élte aranykorát, negyvenhét éve megnyerték a csehszlovák bajnokságot. Azon az őszön az Újpesti Dózsával kerültek össze a Bajnokcsapatok Európa-kupájában, 1978. szeptember 13-án harmincezren látták Törőcsik András parádés játékát, aki előbb kiváló gólpasszt adott Fekete Lászlónak, majd a 67. percben fantasztikus cselsorozattal négy brnói játékost csapott be, majd 22 méterről a jobb alsóba vágta a labdát – aki teheti, tényleg nézze vissza a videómegosztón az összefoglalót, ezek a jelzők ezúttal cseppet sem elcsépeltek.

A következő két idényben még a dobogón zárt a brnói csapat, Csehszlovákia felbomlását követően mindössze egyszer, még 1995-ben került bronzérem a nyakba az idény végén. A stadion állaga is egyre csak romlott, a megkopott fényű létesítményből 2001-ben el kellett költözni, és ugyan tervek születtek a hasznosításra, hosszú éveken át hagyták lepusztulni.

Egészen 2015 tavaszáig, amikor a helyi kedvenc, a visszavonulás előtt álló Petr Svancara gondolt egyet, és maga látott neki a pálya és a nézőtér kigyomlálásának, hogy aztán egy ottani gálameccsel tegyen pontot labdarúgó-pályafutása végére. Kezdeményezéséhez csatlakoztak a szurkolók is, kapát-kaszát ragadtak, több hónapnyi munka során a rozsdás kapukra háló került, láthatóvá vált a vonalazás és a lelátó is megtisztult a gizgaztól. Június 27-én hosszú szünet után ismét tömegek indultak a külvárosi arénába, ahol a Svancara akkori és korábbi klubtársaiból verbuválódott csapatok harmincötezres tömeg előtt ünnepelték meg, hogy legalább egy napra visszatértek a régi szép idők.

Azóta sajnos ismét magára maradt a Luzánkami, kalandvágyó urbexesek és nosztalgiázó futballturisták keresik csak fel. Olykor az ottani sajtó is felkapja a témát, impozáns látványtervek jelennek meg, hogy aztán ezekből semmi se valósuljon meg. Amikor beszélgettem néhány szurkolóval, jelezték, ők még reménykednek abban, hogy ismét élet költözik a gyomok helyett a pályára. Azért a csapatnak is elkélne a segítség, a Zbrojovka épp a másodosztályban küzd a bennmaradásért…

Hogy a nehéz helyzetben is kitartó szurkolók elkötelezettsége mennyire nem ismer határokat, egy másik külföldi élményem is alátámasztja. Hajnali öt körül kanyarodott le Zadarban az autópályáról a dalmáciai Omisba tartó autóbusz, és a festői szépségű, tenger mentén kanyargó 8-as úton haladva arra lettem figyelmes, hogy a településeken szinte minden szabad felületet a Hajduk Split címere vagy a klubhoz kötődő falfestmény díszít. Sajnos a Hajduk azon a héten éppen idegenben játszott, így meccsen nem élhettem át a szintén szebb napokat megért Poljud különleges atmoszféráját, de az omisi kocsmában az egyetlen működő tévé előtt éneklő, rigmusokat skandáló vendégek is hűen tükrözték, mennyire része a dalmáciai identitásnak és mindennapoknak a klub szeretete. „Hajduk zivi vjecno” – azaz a Hajduk örök életű, hirdeti a jelmondatuk…

Pedig az idén lesz húsz éve, hogy a splitiek legutóbb bajnoki címet ünnepelhettek. Abban a 2005-ös esztendőben a magyar bajnok debreceniekkel kerültek össze a BL-selejtezőben, a Loki akkor ért először a csúcsra az NB I-ben. Supka Attila csapata hazai pályán három nullára nyert, és idegenben, a zsúfolásig telt Poljudban már az első percben vezetett Halmosi Péter révén. Karrierje legjobb debreceni meccsét játszotta akkor a szélső, lapunktól kilences osztályzatot kapott. A végeredmény öt nulla lett, a kilencszeres jugoszláv és hatszoros horvát bajnok Hajduk azóta sem játszott a legrangosabb európai sorozat selejtezőjében. Ennek ellenére Splitben évről évre reménykednek, hogy talán majd most sikerül megelőzni a tabellán az ősi rivális zágrábiakat, ami az elmúlt évtizedekben csak egyszer, még a Rijekának sikerült, azon kívül csak a Dinamo nyert bajnokságot.

A spliti csapat mögött áll Európa egyik legrégibb szervezett szurkolói csoportja, az 1950-es alapítású, legendás hírű Torcida és a drukkerek egyben tulajdonosok is, a klub részvényeinek harminc százaléka a Nas Hajduk egyesületé. A finanszírozásba egyébként bárki beszállhat az éves tagsági kártya kiváltásával. Az idén eddig több mint százezren (!) tettek így, összesen másfél millió eurós bevételhez juttatva a klubot. A tagságért némi kedvezmény jár a bérletekből, esküvői fotózást is lehet tartani a Poljudban, és előbb hozzá lehet jutni a belépőkhöz. Ez mostanában különösen fontos, mert a Hajduk a második helyen áll, azonos pontszámmal, mint a listavezető fiumeiek, ráadásul a hajrában a Dinamo és a Rijeka is Splitbe érkezik.

Szóval a Gennaro Gattuso vezette csapatnak ezúttal minden esélye megvan a húszéves átok megtörésére, bár Ivan Rakiticék formája nem az igazi, előbb a pólaiaktól kaptak ki hazai pályán, majd Eszéken kettő nullás vereséget szenvedtek, de szerencséjükre a többi rivális sem gyűjtögeti nagy tempóban a pontokat.

Ezt a sajátos spliti atmoszférát több magyar játékos megtapasztalhatta az utóbbi években. Futács Márkót 2016 augusztusában próbajáték után szerződtették, a bajnokság végén a magyar támadó gólkirály lett, még kétmillió euróért sem akarták eladni. A Dalmáciában akkoriban nyaraló ismerőseim mesélték, hogy amint a recepciósok és pincérek megtudták, honnan érkezett a vendég, egyből a csatár nevét emlegették. Sajnos Futácsnak a szurkolói túlkapásból is jutott, egyik csapattársaival sétáltak a városban, amikor rájuk támadtak. Nem ő volt a célpont, hanem a Dinamo elleni rangadón néhány nappal korábban hibázó ghánai Ahmed Said, de a védelmére kelő csatár így is megsérült, néhány hónappal később el is hagyta a klubot. Gyurcsó Ádám akkor még maradt, neki is voltak emlékezetes, jól sikerült meccsei Splitben, sajnos a tavaly télen nagy reményekkel kölcsönvett Kleinheisler László nem találta az Eszéken mutatott formáját a kikötővárosban.

A brnói és a spliti élmények is megerősítettek abban, milyen szerepe van egy adott közösségben a futballnak és a helyi csapatnak: ha kell, kapát és kaszát ragadnak vagy beszállnak a klub fenntartásába. Hazai példát is tudok mondani, méghozzá igen közel állót: múlt hétvégén a Haladás szurkolói énekelték az érdi pálya mentén a vendégszektort megtestesítő kicsiny dombról, hogy „soha semmit nem nyerünk, mégis mindig itt leszünk…”, miközben csapatuk épp vereséget szenvedett, és továbbra is kieső helyen áll a harmadosztályban.

Talán az utolsó fordulókban csoda történik, gondolhatják a Zbrojovka-, Hajduk- és Haladás-szimpatizánsok. Magam is ilyen típus vagyok, bár Svancaraként nem tudok nekiállni a Luzánkami kigyomlálásának, és a spliti tagsági kártyát sem akarom kiváltani, azért rendületlenül bízom benne, hogy majd egyszer a jövő Törőcsik Andrásai és Fekete Lászlói ejtik ámulatba idegenbeli BL-meccsen a nézőket, a magyar bajnok újfent fölényes sikerrel múlja felül a horvátot, és hátha nem a vármegye I-es ellenfelek fogadására kell majd készülni Szombathelyen.

Ilyenek az örök reménykedők.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!