Csak mondják a magukét – Pucz Péter publicisztikája

LÁSSUK BE, nagy dőreség lenne elvárni, hogy minden magyar edző elvégezze az egyetemet. Pedig sokaknak nem ártana. Anno például dr. Lakat Károly is sokat nyert magyar–történelem szakos diplomájával, gyakran szokták idézni szellemes nyilatkozatait, megjegyzéseit, történeteit. Ő a humán műveltségével különleges egyéniségként élt a hazai futballközegben. Baróti Lajosra is élmény visszagondolni, jó volt őt hallgatni, olvasni, miként emlékezetesek Haász Sándor mondatai, s még lehetne sorolni. Igaz, ők sokkal kisebb erővel lüktető közegben adtak hangot magvas gondolataiknak. Már amelyik egyáltalán megjelenhetett, mert azért nem minden ment át a sűrű lyukú szitán, zordabban szólva a szerkesztői cenzúrán. Ebből persze most senki se gondoljon arra, hogy sokan a kortársaik és kései utódaik közül sutyerákok voltak, csak többen nem szónoklataikról voltak híresek.

Napjaink már-már végletekig felgyorsult tempójában meg már szinte mérkőzés közben is odadughatnák a szakemberek orra elé a mikrofont. Teljesen izgatott érzelmi, szellemi állapotban, amikor senki sem Arany Jánost szokta idézni a pálya szélén, miközben utasításokat oszt ki az egyik középpályásnak, aki hibásan tolódik. Ezt a tolakodást az akkori edzőfejedelmek azért megúszták, bár talán olyan nagyon nem jöttek volna zavarba. 

A kommunikáció külön tudományág, amit nagyon magas szinten is oktatnak. A felfokozott igényeknek megfelelni nem egyszerű. Márpedig tudunk sok esetet arra, ki az, akinek leginkább saját magától kell rettegnie, ha „ékesszólásra” nyitja ajkát. Azt érezni lehet, ha valaki könnyedén fogalmaz még nyomás alatt is. A szemek is árulkodóak. Akad, aki retteg a saját hangjától, ő sokkal könnyebben beszél sületlenségeket. Aztán jöhet a hosszas magyarázkodás, ki mit is értett félre egészen. 

Az olvasók a meccstudósításban leginkább a mestermérleget keresik, mert annak van sava-borsa, s még következménye is lehet. Akadtak-akadnak olyan edzők, akik televíziós-rádiós nyilatkozatuk miatt kerültek-kerülnek nehéz helyzetbe, amikor saját nyelvük hagyta-hagyja cserben őket, szinkrontolmács nélkül is. Igaz, nem könnyű a mérkőzés lefújása után azonnal nyomdakészen fogalmazni, higgadtan beszélni. A gyors gondolkodás csak kevesek kiváltsága.

Az sem éppen egyszerű, hogy valaki ne a megszokott, már ezerszer elunt sablonokkal jöjjön elő. Eszerint gratulál az ellenfélnek, mert jól szervezett gárdától kaptak ki. Esetleg az ellenlábas táblázaton elfoglalt helyezésénél sokkal több van bennük, amiből most is rengeteget megmutattak. A helyezésük csalóka, senkit se tévesszen meg! Igaz, pontot hetek óta csak képen láttak, vagy a kisgyermekük irkafüzetében, az is sötétkék színben jelent meg. De mégis! Jó fényezni a másikat, a sorstárs edzőt, akinek éppen kifelé áll a szekere rúdja a Szennyvíztelepi Csüggedés SE öltözőjéből. Ma én védelek téged, holnap te nem döngölsz a földbe engem. Még dolgozhatunk közösen, akkor majd jó lesz emlékezni az ilyen gesztusokra. A néző, a hallgató, az olvasó meg csak kapkodja a fejét, miközben próbálja megfejteni a nagybetűs semmit. Miközben azért ő is figyelemmel követte a mérkőzést, látott is már belőlük jó néhányat, meg kellően elfogult a sajátjaival.

Az is érdekes, amikor két szakember ugyanazt a csatát nézi a gyep széléről, de nagyon mást lát. Az egyik szerint a támadója ügyesen használta ki a lehetőséget, amikor elesett a védője mellett, amiből tizenegyes lett. A kollégája meg úgy véli, a játékvezető vagy vak, vagy gazember, esetleg mindkettő, mert aki ilyen büntetőt befúj, az még az utcák-terek bajnokságban is csupán áramot vezethetne, nem futballt. Az is komolytalan típus, aki szerint olyan labdákat ajándékoztak az ellenlábasnak, amilyenekkel jótékonysági versenyt lehetne nyerni. Önmagukat verték meg, hihetetlen fegyelmezetlenségek árán. De jobb lett volna, ha ezt nem a meccs napján, a lefújást követően kiáltotta volna világgá a mester, hanem otthon, edzésen – gondolva arra, a jövő héten is remek lenne még szerződtetett embernek lenni a „szürke-lila pettyeseknél”. Amúgy ezzel kapcsolatban Róth Antal egyszer azt találta mondani, hiba lenne olyat számonkérnie a futballistákon, amit előtte nem tanítottak meg nekik. Vegyük ezt komolyan, mert Anti a visszafogott, intelligens fajtából való. Az indulat sem szokta elragadni, érdemes volt jó füllel követni közelítését a feltételezett kudarchoz. Olyan, mint aki viszi a „balhét”, ha botlanak az emberei. A centerhalfok is hajlamosak a hibákra, ha ez nem így lenne, az összes találkozó 0–0-s eredménnyel végződne. A játékot meg legfeljebb az őrkutyák gazdái néznék, alig várva, hogy néhány lézengő szépen hazamenjen a stadionból az unalmas döntetlent követően.

Az egész rendszer úgy van kiokoskodva, hogy a játékos meg a néző nem kérdezhet vissza. Pedig jól hangzana, ha egyszer valaki feltenné a kérdést: ki állította össze az együttest? Igaz, erre jó riposzt lenne, hogy csak abból tud főzni a mester, amit kapott a tulajdonostól, esetleg örökölt az elődjétől. De idáig el sem juthat a történet, mert már előtte vérig sértődne az, akit ilyen helyzetbe hozna bárki is. A hőzöngő jobbszélső (ide bármelyik poszt behelyettesíthető tetszés szerint) meg legfeljebb a „Lakatlan-szigeteken” kapna új szerződést, miután beszólt a főnöknek.

Azt szintén nehéz elfogadni, ha a körülmények kerülnek a középpontba. Eső, csúszós talaj, tikkasztó meleg, viharos szél, lehetne ezt még némileg, árnyaltan ragozni. Pedig ez maga a labdarúgás, nem az időjárás-jelentés kihelyezett tagozata. Néhányszor a lelki teher nagy, ami rányomja bélyegét mindenki teljesítményére, különösen azokéra, akik két méterről sem képesek a kapuba találni.

Nehéz azonosulni azokkal is, akik magukat hajóskapitánynak képzelik, ezért nem akarnak távozni az általuk futballzátonyra futtatott, már léket kapó hajóról. Mert örökké azt szajkózzák, ők bizony nem olyanok, hogy feladják a küzdelmet. Meg az asszonynak is ígértek szép új ruhát, ezüstgyűrűt, csillogó kocsi kulcsát. 

Mégis, talán a legrosszabb fajta az, aki magyarul már csak korlátozottan tud, de idegen nyelveket még nem sajátított el. Most azonban ragadjunk le kizárólag a hazai szakembereknél, akik fordítás nélkül alig követhetők. Ők azok, akik szerint „dominálták” a játékot. Jól működött a „presszing”, csak kihagyták a kihagyhatatlant is. Ez azonban már nem szakmai kérdés, hanem merénylet az anyanyelvvel szemben. Mert ha valaki korosabban tanult meg magyarul, s nem az anyatejjel szívta magába gyönyörű nyelvünket, attól még úgy-ahogy elfogadhatók a hasonló kiszólások. Azonban aki első botladozó léptei során mondta ki először, hogy anya, apa, labda, az jobb, ha elgondolkodik azon: felnőttként, úgynevezett szakemberként miket hord össze, máskor meg vissza.

Nyilván hiba lenne, ha nem kínálnánk megoldást a butaságokra. A képlet sokkal egyszerűbb, mint belsővel egy méterről bepofozni a labdát a hálóba, főleg olyankor, amikor a kapus már régen alászaladt a beadásnak, miközben letarolta a középső védőjét. A kulcsszó tehát szerintem: olvasni, de sokat. Nem léhaságokat, hanem hazai klasszikusokat. Akkor senki sem kívánna zárat tenni korunk edzőinek a szájára. Persze ne várjuk el a lakati magasságokat, de abban reménykedhetnénk, hogy előbb-utóbb kevesebb sületlenség hangzana el.

Reménykedhetünk? 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!