Egy nyelvet beszélve

A Fehér-Kárpátok lábainál fekvő Galgócon kollégánk előbb magyarul próbált útbaigazítást kérni, a megszólított helyi fiatalember viszont szlovák volt, végül mutogatással készségesen és pontosan igazított útba minket. A csarnok előtt az egyik rendező hölgyet ezután angolul szólítottuk meg, „Magyarok

vagytok?” – kérdezett vissza, és közös anyanyelvünkön elmagyarázta, hol hagyhatnánk biztonságban az autónkat. Ezek alapján bíztunk benne, ahogy a magyar válogatott túléli a pályán ezt az élet-halál Eb-selejtezőt, úgy mi is sértetlenül letudjuk a kirándulást, bár aki keveredett már tömegverekedésbe Szlovákiában, annak mindig van egy kis gyomorgörcse a forró légkörben szlovák zászlókat lengető sok ellendrukkert meglátva.

Amilyen lepusztult, „szocreálos” volt a csarnok környéke, annyira jól megszervezték ezt a találkozót, zöld utunk volt a nézőtér tetejéig, s pontosan éreztük, itt bajunk nem lehet. A küzdőtéren valami hasonlót élhettek át honfitársaink is, kivéve talán a szlovák állampolgár Szűcs Csabát.

A csarnok megtelt, ezer szlovák és több száz – itthoni és ottani – magyar foglalt helyet a lelátón, és példát mutatott a közönség, hogyan kell viselkedni a Himnusz, a himnuszok alatt. A magyarok énekeltek, a szlovákok csendben, felállva hallgatták. Aztán fordultak a szerepek.

Amilyen nagy volt a csend, olyan nagy lett a hangzavar, amikor elkezdődött a küzdelem.

De csak percekig volt forró a légkör, úgy is fogalmazhatnánk, Szlovákia ugyan csak egyetlen meccsre állt a továbbjutástól és Magyarország egyetlen meccsre a kieséstől, de ahogy peregtek e percek, úgy nőtt a komfortérzetünk nekünk, magyaroknak.

Fazekas Nándor, ahogy egy ilyen fontosságú csatához illik, átszellemülten, eksztázisban védett, negyedóra elteltével pedig már viszonthallhatta saját nevét a magyar tábortól, a „Nándi, Nándi” rigmus jelezte, hogy a kapus ziccereket véd, hétméterest hárít. Amikor néhány perccel az első félidő vége felé hoszszú sorokban kifelé igyekeztek a csarnokból a hazai szurkolók, azon tanakodtunk, hogy a büfébe mennek-e, vagy haza.

Az eredményjelzőn ez állt: Domáci–Hostia 6–17, Perióda 1. A magyar kapus és a vendég (hostia) magyar csapat felemelő mutatványáról mindent elárultak a számok.

Az a különös, hogy nem 0–0-nál éreztük magunkat a leginkább idegesnek, hanem hétgólos magyar vezetésnél. Tizenegyről apadt le hétre, a szlovák válogatott és közönsége hozzáállásból most is jelesre vizsgázott. Ha netán haza is ment szurkolótáboruk egy része, a csarnokbeli hangulatot a város szélén is meghallva visszatért.

Aztán visszatért a csend is, a magyar csapat és Fazekas magára talált, a légy zümmögését újra a „Nándi, Nándi” kiáltások miatt nem lehetett csak hallani. Álomszép vasárnap délutánunk lett, amelynek méltó befejezéseként Fazekas Nándor és Szűcs Csaba átölelte egymást.