Az az átkozott akác. Drága Hofi Géza mondta ezt egyszer a maga sajátos stílusában, enyhe grimasszal az arcán, s mi, hallgatók, szurkolók pontosan tudtuk, hogy a népszerű humoristának igaza van: már a kapufa sincs velünk. Nem beszélve a szögletzászlóról, a fűcsomóról, a parkettáról, a medencében fodrozódó vízről és persze a játékvezetőkről. Így volt ez már akkoriban is, s ha Hofi Géza élne, aligha csodálkozna, hogy most 2009-ben sem megy. Az istennek sem megy. Mintha mi, magyarok el lennénk átkozva, legyen szó gazdaságról, politikai helyzetről vagy sportról. Az ember már félve ül le megnézni egy-egy sorsdöntő meccset, legyen szó vízilabdáról, jégkorongról (a futballt most hagyjuk…) és persze kézilabdáról. Az az átkozott akác. Foghatnánk erre is. Ahogy Herr Anita kezéből mint hulló falevél indult útjára a labda a dánok kapuja felé, nagyjából ötezren szuggerálták a teremben azt a fránya kis gömböt, és persze néhány millióan a televíziókészülékek előtt, így fohászkodva: menj be, könyörgöm, menj be! De nem ment be. Ez sem ment be. Mint ahogy most, a legutóbbi A-csoportos hoki vb-n is kimaradtak a nagy ziccerek, hiába játszott eksztázisban a magyar válogatott a szlovákok ellen – a végén, a legeslegvégén mi, magyarok kaptunk gólt. S most megint mi, magyarok sírtunk, dühödten, szentségelve, s egyfolytában azt emlegetve: miért mindig mi veszítünk? Mondom, foghatnánk a balszerencsére a Győr női kézilabdacsapatának vereségét a Viborg ellen, írhatnánk szakmai érveket, hogy bezzeg Görbicz Anitával sikerült volna (igaz, a Viborgból is hiányzott egy Bojana Popovics-Petrovics nevű világsztár…), s persze Madridig, Málagáig vagy Teneriféig üldözhetnénk dühödten a két spanyol bírót, akik valamiért megint nem minket támogattak. De nem minket támogatnak vízilabdában, jégkorongban és tájfutásban sem. Ez van – a sportpolitikánk, mondhat bárki bármit, katasztrofális. Kicsik vagyunk, és úgy is kezelnek bennünket. De ne fogjuk a bírókra, és ne fogjuk a balszerencsére az ETO veszprémi kudarcát. A Győr Európa legjobb csapata (nekünk egyértelműen az…), ám hiába a magyar szinten luxuskategóriájú anyagi háttér, hiába a klasszisok sora és a lelkes szurkolótábor – mégis a Viborg nyert. Mintha el lennénk átkozva. Pedig a hiba bennünk van – túl szép, sebezhető és gyenge a lelkünk. Pedig kemény lehetne, mint – Hofi után szabadon – az akác, az az átkozott akác.
