Filipovics: olasz meló

Volt egyszer egy NIM.

Legendás csapat volt, annyi szent. 1973-ban megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, mi több, a legrangosabb európai kupasorozatban ötször lett ezüstérmes. Meg nem mondom, hogy a Nehézipari Minisztérium csapatának kik szurkoltak, de nem is ez a lényeg – a NIM révén a női röplabdasport a csúcsra ért. Rég volt, a csapat már nem létezik, a Vasas vette át a helyét. A sportág rengeteget profitált a NIM sikereiből, olyannyira, hogy a magyar válogatott az 1976-os montreali és az 1980-as moszkvai olimpián is negyedik lett, s olyan kitűnőségek játszottak benne, mint Bardi Györgyi, Bánhegyiné Radó Lúcia, Csapó Gabriella, Szalayné Sebők Éva, Torma Ágnes, hogy csak néhányukat említsünk.

Azóta tucatcsapat lettünk, leszámítva néhány, Savariakupán elért sikert.

A röplabda sokat vesztett népszerűségéből. A bajnoki meccseken néhány tucat szurkoló, jobbára családtagok, barátok ücsörögnek, leszámítva néhány különleges hangulatú bajnoki rangadót vagy döntőt. Például 2005-ben a Folyondár utcai csarnokban 1200-an zsúfolódtak össze, hogy kiszurkolják a Vasas bajnoki címét. Jöttek a sportág vezetői, aztán nem hittek a szemüknek, amikor meglátták a piroskék zászlóerdőt, elhűlve hallgatták az ütemes dobokat s a futballmeccset idéző szavalókórust. Különleges élmény volt az a magyar női röplabda valamennyi szereplőjének.

Filipovics Anita akkor 16 éves volt.

De már tagja a bajnoki címet szerző Vasasnak. Ott melegített a „sztárokkal”, az akkor 37 éves Nyári Virággal, Meléndez-Pál Beatrixszel, Dégi Barbarával, Józsa Zsuzsannával, Pethő Anitával és a többiekkel. A már akkor 190 centiméter magas leányzóra azt mondták, különleges tehetség, ott a helye a bajnokcsapatban.

„Még most is borsódzik a hátam, amikor arra a döntőre gondolok – mondta Filipovics Anita. – Emlékszem, jöttünk ki az öltözőből a lányokkal, és csak néztük döbbenten, ahogy jönnek a szurkolók sálakkal, zászlókkal, és szép lassan megtelik a csarnok. Magyar röplabdázó nincs hozzászokva az ilyesmihez, de bennünket akkor nagyon szeretett a Vasastábor. Különben az OSC-ben kezdtem annak idején, onnan szerződtem a piros-kékekhez, és nemcsak bajnoki címmel, de két Magyar Kupa-győzelemmel is büszkélkedhetek. Szerettem a Vasasban játszani. Remek közösség volt, sokat voltunk együtt a csajokkal a pályán kívül is. Ám amikor jött az olasz lehetőség, nem sokat gondolkodtam. Magyarnak vallom magam, hiszen édesanyám magyar, apám horvát származású. Így beszélek az anyanyelvemen kívül horvátul is, sőt horvát nyelven érettségiztem. Most már tökéletesen megy az angol és az olasz is. Úgy tervezem, külföldön élek majd. Tengerparti házat szeretnék, akár Olaszországban, akár Franciaországban. Hallom, mennyi gond van otthon, s milyen nehéz az élet, de én húszévesen nem akarok ezzel foglalkozni. Inkább kergetem az álmaimat, amelyekhez szerencsére egyre közelebb kerülök…”

A 47 esztendős Filipovics Tamás, Anita édesapja 1980 és 1990 között 130-szor szerepelt a röplabda-válogatottban. Játszott a BKV Előrében, a Vasasban, Törökországban, Katarban és az egykori Jugoszlávia területén. Lánya természetesen az ő hatására ismerkedett meg a sportágg a l ,

és aligha bánta meg a döntést. Hány magyar tinédzser álmodozhat arról, hogy milyen lehet Olaszországban élni, viszonylag jól keresni és alkalmanként kétezer néző előtt sportolni. Filipovics Anita jelenleg a Baritól nagyjából ötven kilométerre lévő Santeramo városkában éldegél, és a helyi csapatban játszik.

Illetve nem játszik.

A Tena Santeramo edzője valamiért nem favorizálja. A tréner egyébként furcsa pletykák főszereplője, állítólag izgalmasabbnak tartja a borostás, barázdált, férfias arcélt, a 45-ös lábat, mint a finom, kecses, nőies idomokat. Lelke rajta. Ettől még több lehetőséget adhatna a magyar centernek…

„Santeramo gyönyörű hely. Bár télen olyan, mint a Balaton, behúzódnak az emberek, s alig van élet. Tavasztól viszont izgalmas, nyüzsgő, lüktető várossá változik, telis-tele turistával. Szeretek itt élni, bár bevallom, a bulizás kicsit hiányzik. Épp ilyenkor nem lehet szórakozni, kikapcsolódni, úgyhogy a szabadnapokon a legizgalmasabb program a takarítás. Hárman élünk egy 120 négyzetméteres nagy lakásban, két csapattársamat alig látom. Van ugyan egy mozi, de sokszor arra gondolok, annyira romos, annyira ódivatú, kész csoda, hogy nem zárják be. De nincs időm unatkozni. Általában napi két edzésünk van, közte ebéd és néhány óra alvás. Ami a csapatot illeti, hát túl sok jóról nem tudok beszámolni, tudniillik a tizenhatos mezőnyben a tizennegyedik helyen állunk.

Pedig a nagyobb meccseken olykor több mint kétezren szurkolnak nekünk, az átlagnézőszám nagyjából ezerötszáz. Nem rossz, igaz? Nincs a közelben más első osztályú klub semmilyen sportágban, így a helyiek, no meg a környékbeliek röplabdameccsre járnak és minket szidnak. Ez van. A vereségek után sokszor félve jövök ki az öltözőből s attól rettegek, hogy egyszer majd összetörik a klubtól kapott Fiatomat. Mert olyan már volt, hogy egy hatalmas kartonpapírt erősítettek a szélvédőmre, és ráírták, hogy 0:3. Néha valóban félelmetes a hangulat a csarnokban, de a rossz szereplés miatt nem buzdítanak, hanem ócsárolnak bennünket, vagy fütyüln e k . Remélem, áprilisban, amikor lejár a kölcsönadási szerződésem, visszamehetek eredeti klubomhoz, a Novarához. Mert haza semmiképpen sem akarok jönni...”

Amiben, persze, a szerelem is közrejátszik.

Mert egy csinos, húszéves lány körül megannyi, robogóval, kerékpáron, Ferrarival vagy gyalog közlekedő talján legény sündörög. De már hiába: Filipovics Anita megtalálta a nagy „Őt”. A szóban forgó fiatalember természetesen csaknem kétméteres, kosárlabdázik. Marcónak hívják, és ha a magyar szépségen múlik, ő lesz gyermekei apja, férjeura és a tengerparti ház lakója.

„Egy konditeremben ismerkedtünk meg. Vicces szituáció volt, Marco a saját csapattársaival edzett, amikor egyszer csak beszélgetni kezdtünk, s onnantól kezdve nem volt kérdéses, hogy összetartozunk. Huszonhét esztendős, a Garda-tónál él, így jó messze vagyunk egymástól, de ez sem akadály. A távkapcsolat nem tudja tönkretenni a szerelmünket. Remélem, a nyáron eljön velem Magyarországra, mert szeretném neki megmutatni, hol nőttem fel. Fontos számomra, hogy van, de félre ne értse, ez nem mehet a sport, a röplabda rovására. Szeretnék nagy játékos lenni, és ennek mindent alárendelek. Szerencsés vagyok, hogy külföldre kerültem, itt több pénzt kereshetek, és jobb körülmények között játszhatok. Optimista alkat vagyok, így azt mondom, igenis kijuthatunk a válogatottal a londoni olimpiára. Jót tenne a sportágnak, mert tisztában vagyok vele, hogy kevés a profi csapat, egyre kevesebb a pénz, és csökken a játékosok száma. De mi, fiatalok majd megmutatjuk, hogy ki lehet törni a szürkeségből. Éppen túl vagyunk a világbajnoki előselejtezőn, májusban következik Splitben a horvátok, a belgák és szlovákok elleni újabb kör. Tengerparti házra vágyom, valahol Olaszországban, de számomra fontos a magyar válogatott sikere.”