Platini és Maradona is meghajolt előttük

Az olasz labdarúgás bölcsőjét északnyugaton, a Genova–Torino–Milánó háromszögben ringatták, hiszen itt alakultak meg az első (ma is létező) nagycsapatok, a Genoa (1893), a Juventus (1897), a Milan (1899), ám 1903-ra már északkeleten is megérett a helyzet a „foot-ball” néven megismert játék népszerűsítésére. Veronában a Scipione Maffei Gimnázium növendékei hoztak létre egyesületet, amely az alapításnál jelen lévő görögtanár, Corubolo úr javaslatára kapta a Hellas nevet. A klubszíneket viszont a várostól kölcsönözték, így lett a Hellas Verona sárga-kék.

A „hősi időkben” a csapat jobbára a másodosztályban szerepelt, a Serie A-ban 1958ban bukkant fel először, egyetlen idényre. Aztán a hetvenes évektől rendszeres tagjává vált az első osztálynak, de rendre a táblázat második felében végzett.

A nagy áttörést az 1981–82-es idény hozta el, amikor Osvaldo Bagnoli, a korábbi kiváló (a Milannal 1957-ben bajnoki címet is szerző) középpályás lett a gárda mestere. Bagnoli ezt megelőzően zömmel ificsapatoknál, illetve kisebb együtteseknél dolgozott, ám a Veronával bizonyította, hogy nagyszerű szakember. A B-ligában szereplő gárdával azonnal megnyerte a másodosztályú bajnokságot, a következő idényben újoncként a negyedik helyen végzett csapatával a Serie A-ban, és bejutott az Olasz Kupa döntőjébe. A következő évad hasonlóan sikeres volt: 6. hely a bajnokságban, újabb finálé a Coppa Italiában és debütálás az UEFA-kupában, ahonnan a 2. fordulóban (de veretlenül!) esett ki a Hellas.

Aztán eljött 1984 nyara, amikor két új külföldi érkezett Veronába: Hans-Peter Briegel, az NSZK válogatottjának balhátvédje és Preben Elkjaer-Larsen, a dán nemzeti tizenegy csatára (akit a Real Madrid és a Milan orra elől sikerült elhalászni!). Ők ketten, valamint öt friss olasz válogatott játékos (Fanna, Galderisi, Tricella, De Agostini és Di Gennaro) és Garella kapus alkották a gerincét annak a csapatnak, amely megnyerte az 1984–85-ös olasz bajnokságot. A sorozat előtt a szakértők a Platini-féle Juventust, a Rummenigge-féle Intert és a Falcaoféle Romát tartották a nagy esélyesnek, de ott volt még a Napoli Maradonával, az Udinese Zicóval, a Fiorentina Passarellával és Sócratésszel, a Torino Juniorral és Schachnerrel, a Lazio Michael Laudruppal, az Avellino pedig Díazzal a soraiban.

A Hellas az első fordulóban 3–1-re megverte a Napolit (ez volt Diego Armando Maradona első olasz bajnokija), majd győzött Ascoliban (3–1), és innen kezdve végig a táblázat élén állt. Végül négy ponttal megelőzte a Torinót, öttel az Intert, s az olasz labdarúgás történetének negyedik – mindmáig az utolsó – kiscsapataként (a Casale, a Novese és a Cagliari után) bajnoki címet tudott nyerni.

Az 1985–86-os idény meghozta a debütálást a BEK-ben (a Verona a második körben a címvédő Juventus ellen búcsúzott az európai kupák első olasz–olasz párharcában), a következő két évtized pedig a Serie A és a Serie B közötti ingázás, illetve néhány csőd közeli helyzet jegyében telt el. A mélypont 2007 nyarán jött el, amikor a sárga-kékek elvesztették a Spezia elleni osztályozót, és a harmadosztályban kötöttek ki, ahol 1943 óta nem jártak. Ráadásul 2000 óta, ha az ember azt hallja, hogy veronai futballcsapat, már nem a Hellas, hanem a Chievo neve ugrik be…