Az élet ítélete

Ha majd újra megtanulnak bennünket tisztelni, ha majd kilépünk a kiscsapat kategóriából, akkor és csakis akkor ítélnek majd a javunkra tizenegyest. Ha Gera Zoltán megcsinálja ugyanezt a cselt – mert remek trükk volt az, jobb bokából, ütemben eltolni a kivetődő kapus mellett –, várhatjuk a sípszót, letehetjük a labdát a tizenegyespontra, bebombázhatjuk a bal felsőbe vagy a jobb alsóba, és lehet örülni, szaltót ugrani, újabb lépést tenni a megkezdett úton.

De Isztambulban minden másként történt. Gera Zoltán megcsinálta a cselt, Hakan Arikan elgázolta, felborította a magyar csapatkapitányt, ám a bíró valami egészen sajátságos gondolattól vezérelve nem a javunkra ítélt. Kicsik vagyunk. Minket el lehet intézni egy kézlegyintéssel, egy arcátlan bírói ítélettel, egy csalással felérő döntéssel.

Mert mi az ötödik kalapból kerültünk ki, szerényen, továbbjutási esélyek nélkül. S mert nekünk csak múltunk van, a jelenünk és a jövőnk nagyon is bizonytalan. Az is igaz persze, ha ez a skót férfi, bizonyos Stuart Dougal mondjuk húsz-harminc évvel ezelőtt mutatja be ez a gyomorforgató, kezeket ökölbe szorító magánszámát, hát bizony Mészöly Kálmán, Szűcs Lajos vagy mondjuk Garaba Imre addig rángatja, addig üvölt bele a képébe, amíg talán vissza nem vonja gyalázatos ítéletét.

Ezt is meg kell(ett) tanulniuk játékosainknak: micsoda harc vár rájuk, hogy a ma kézlegyintéssel elintézett válogatottal néhány év múlva egy ilyen felelőtlen skót fickó legközelebb már ne merjen szórakozni. Mert a csapat nagyon is akart, nagyon is hajtott, s ezt még azoknak is el kell ismerniük, akik előszeretettel rúgnak bele az amúgy is földön heverő magyar futballba.

Pedig – ahogy Márai Sándor írta – nem igaz, hogy nincs kegyelem, nem igaz, hogy nincs csoda, és nem igaz, hogy nincs fellebbezés az élet ítélete ellen. Egyszer még ennek is eljöhet az ideje.

SINKOVICS GÁBOR