Csak segíts, ne nyerj!

A kerékpározás igazi csapat sport, még akkor is, ha a kerekesek látszólag magányosan tekernek. De ez valóban csak a látszat, hiszen nagyon szigorú és előre megbeszélt terv szerint haladnak előre egy-egy verseny során. A kilenctagú csapatokban mindig van egy első számú kerekes, akit a társai segítenek; vonatba állnak előtte egy-egy befutó előtt, felvezetik őt a magasabb hegyekre. Ezenkívül a segítőknek gyakran az a feladatuk, hogy „szedjék szét”, fárasszák ki a mezőnyt a magasabban rangsorolt társuk előtt.

A csapattársak általában roppant fegyelmezettek. Hogy mennyire, annak illusztrálásához elég, ha visszatekintünk az idei Tour de France vasárnapi, nyolcadik szakaszára.

Az Astana csapatában a német Andreas Klöden volt az, aki a csapatérdekeket szem előtt tartva a kazah Alekszandr Vinokurovnak segített megmászni az etap utolsó (első kategóriás) hegyét.

Pedig a német maga is nagy név a mezőnyben, és mint látható volt, a sérülése ellenére jó erőben van. Ha „elengedte” volna őt az Astana, valószínűleg jóval előrébb végez, mint Vinokurov. Klöden azonban engedelmeskedett, igazi csapattársként dolgozott.

A balga belga biciklista megszeppenve ünnepelt

Taktika ide, fegyelem oda, előfordulnak kivételek. A Touron is. A körverseny második szakaszán a Quick Step a belga Tom Boonent kívánta etapgyőzelemhez segíteni. Talán azért is, mert a mezőny Belgiumba ért… Boonen a csapat első számú kerekese, jó sprinter, minden adva volt tehát ahhoz, hogy szakaszt nyerjen. A társak kiválóan húzták, ám akadt valaki, aki túlságosan is jól dolgozott a Quick Step ásza előtt. A szintén belga Gert Steegmans Belgiumnak ugyan örömöt szerzett, hiszen végül megnyerte a második szakaszt, ám arca a nap végén inkább volt ijedt, mint boldog.

„A balga belga…” – mondogatták sokan. És igazuk volt! Hiszen amíg Steegmans megszeppenve ünnepelt, addig Boonen, a csapat, sőt a mezőny többi tagja is értetlenkedve vette tudomásul az aznapi befutó végeredményét. Boonen dühösen vonult el a csapat szállására, és gyanítható, hogy az istálló vezetői sem simogatták meg Steegmans fejét a győzelme után. Gert Steegmans a sikerével sokat veszített… Elsősorban istállója bizalmát, támogatását, sőt talán a karrierjét is beárnyékolhatja a nem mindennapi tette. Túlbuzgóságát sokáig nem felejti el a sportág, és ugyan ki akarna olyan versenyzőt szerződtetni, aki nem tartja be a megbeszélteket!?

Pedig Steegmans előtt intő példa volt az idei Giro d’Italia prológja, a csapatidőfutam. Akkor és ott a Liquigasnál történt hasonló eset. Az olasz Danilo Di Luca (az istálló első számú kerekese, aki később meg is nyerte a Girót) kissé lemaradt a befutónál, csapat- és honfitársa, Enrico Gasparotto pedig hiába lassított, a célvonal hamarabb jött, mint Di Luca… Az eset után kisebb perpatvar támadt a csapat háza táján, pedig Gasparotto tulajdonképpen a Liquigas érdekeit is nézte, amikor nem várt tovább Di Lucára. Csapatidőfutamnál ugyanis az időnek jóval nagyobb szerep jut, mint más etapokon. Di Luca mégis felháborodott, rátámadt Gasparottóra, mondván, nem ez volt a taktika. A kedélyek azonban hamar lecsillapodtak, hiszen a legfontosabb a Liquigas győzelme volt a prológon. Később aztán Di Luca is megnyugodott, mert a körverseny második felében – a legvégén is – már ő viselte a rózsaszínű trikót, azaz megszerezte első Giro-győzelmét.

Negyven méter túlzottan nagy előny a nyúlnak

Hasonló esetekkel nem csak a kerékpársport szolgál. Az atlétáknál kirívó esetként emlegetik, amikor Yvonne Graham a brüsszeli Ivo Van Damme-emlékversenyen tört borsot ellenfelei orra alá, és lepte meg a közönséget, még talán önmagát is. Az Yvonne Mai néven az NDK-ban született, korábban keletnémet színekben versenyző középtávfutó az 1989-es budapesti fedett pályás világbajnokságon 1500 méteren bronzérmet nyert. Négy évvel később férjhez ment a négyszáz gátas Winthrop Grahamhez, és ezt követően már férje hazáját képviselte, jamaicai válogatott lett. Brüsszelbe „nyúlnak” szerződtették, 1500 méteren neki kellett diktálnia az iramot, azért kapta a fellépti díját, hogy az előírt tempóban 1000 méterig vezesse a mezőnyt. Graham tisztességgel el is látta a feladatát, ám a többiek nem mentek vele. Jelentős, legalább negyven méteres előnyre tett szert, így amikor ki kellett volna állnia, úgy döntött, jobban jár, ha fut tovább. Ellenfelei döbbenten vették tudomásul, hogy a nyúl megtréfálja őket, ám hiába eredtek a nyomába, Graham annál jobb ezerötszázas volt (4:01.84), hogy ekkora előnyt elveszítsen. A közönség lelkesen ünnepelte, ő pedig a „nyúlnak” járó fizetség mellé a győztesnek járó több ezer dolláros nyereményt is átvehette.

A megbocsátásra már egyszerűen nem volt idő

A Formula–1-ben is előfordultak hasonló nagy vihart kavaró esetek, a legemlékezetesebb 1982-ből való és a Ferrari-istállóhoz fűződik. A híres imolai történet főszereplői Gilles Villeneuve és Didier Pironi. A kanadai az utolsó körökben biztosan vezetett, nem esett kétségbe, amikor francia csapattársa utolérte, mert a Scuderián belüli egyezség miatt már a sajátjának tekinthette a győzelmet. Pironi viszont megtámadta Villeneuve-öt, és miközben a kanadai jóhiszeműen arra gondolt, hogy társa csak az olasz közönséget szórakoztatja, Pironi nem engedte ki kezéből az első helyet. A kanadai megfogadta, hogy többé nem beszél Pironival, és sajnos, már nem is volt alkalma megbocsátani – a következő futam időmérőjén halálos balesetet szenvedett.

A Ferrarinál 2002-ben is volt két emlékezetes eset. Ausztriában Rubens Barrichello a célegyenesben engedte el Michael Schumachert. A német Indianapolisban akarta visszaadni a kölcsönt, de hajszállal így is a brazil előtt végzett. Miután a sajtó felháborodva kommentálta az esetet, Schumacher kétféleképpen indokolta tettét. Először azzal, hogy elnézte a célvonalat, azt hitte, már leintették, majd azzal jött, hogy holtversenyt akart Rubinhóval. Erre a befutóra a legtöbben úgy emlékszenek – aligha véletlenül –, hogy nem az nyert, akinek a célegyenesben állt a verseny.