Vajon hol hibáztam?!

De hát az égiek és a bíró nem így akarták: 15:13 helyett 14:14 lett, aztán pedig jött a mindent eldöntő találat, amely az olasz Montanót emelte a menynyekbe, és Nemcsik Zsoltot a dobogó második fokára helyezte.
Csalódás?
Ugyan, kérem! A világ legnagyobb sporteseményén valamiben másodiknak lenni csodálatos, fantasztikus dolog. De azért az emberben mégiscsak ott mocorog a kisördög: mi lett volna, ha? Vajon miként élte meg Nemcsik Zsolt ezeket a pillanatokat: az aranyérmet veszítette el, vagy inkább az ezüstérmet szerezte meg?

- Ezüstérmes vagyok, és ennek nagyon örülök - magyarázta a finálé másnapján Nemcsik Zsolt. - Még szombaton este beszéltem telefonon a szüleimmel és a feleségemmel, akik nagyon boldogok voltak. Édesapám például azt mondta, még sohasem látott ilyen összeszedetten, ilyen koncentráltan vívni. Márpedig higgye el, ő éppen elégszer nézett meg versenyzés közben.
- A döntő után azt nyilatkozta, megvárja a csütörtöki csapatverseny végeredményét, azután tudja megmondani, hogy elégedett vagy csalódott-e az ezüstéremmel. Most, hogy aludt a történtekre egyet, továbbra is így gondolja?
- Igen. Úgy jöttem Athénba, hogy mindenképpen szeretnék a dobogón végezni, tehát ha ebből indulok ki, akár elégedett is lehetnék. De mivel erős a csapatunk, és az én eredményemből talán a többiek is erőt merítenek, bízom abban, hogy sikerül tovább fényezni ezt az ezüstöt.
- Hogy aludt az éjszaka?
- Hát, ameddig aludtam, addig jól, de úgy hajnali öt óra tájban felébredtem, és onnantól kezdve csak azon járt az agyam, hol hibáztam, mit rontottam el.
- És mire jutott?
- Talán az volt a legnagyobb baj, hogy tizennégy tizennégynél úgy álltam oda, hogy fejben még nem voltam teljesen kész.
- Az olasz Montano igencsak színpadiasan vívott, sokat gesztikulált, vitatkozott a bíróval. Ez mennyire volt zavaró?
- Ilyen szempontból jó alkat vagyok, függetleníteni tudom magam az ellenféltől. Így volt ez most is, amikor Montano valamiért megszakította a csörtét, én elmentem hátra, és csak arra koncentráltam, mit fogok csinálni legközelebb. Mesterem, Gerevich Gyuri bácsi, akinek nagyon sokat köszönhetek, és aki sajnos nem jöhetett el velem Athénba, azzal engedett el, hogy csak a saját dolgommal törődjek a páston. Igyekeztem megfogadni a tanácsát, de azt azért utólag megjegyzem, hogy a bírónak talán jobban kézben kellett volna tartania a történéseket, többször is figyelmeztethette volna Montanót.
- Volt pillanat, amikor már olimpiai bajnoknak érezte magát?
- Nem. Vagyis egy egészen rövid ideig, tizennégy tizenhárom után, amikor úgy gondoltam, én szereztem a találatot. Igaz, azóta már hallottam olyan véleményt is, amely szerint ez mégsem ennyire egyértelmű, ennek ellenére én egy nap távlatából is így érzem. Ezután viszont tényleg hibáztam, túlságosan gyorsan felálltam, nem tettem a helyére a fejemben a dolgokat. A mindent eldöntő tusnál viszont nem volt vita, az egyértelműen az olaszé volt.
- Az érem hol töltötte az éjszakát?
- Szem előtt volt, hogyha felébredek, meglássam, és azonnal tudjam, nem csak álmodtam az egészet. A szekrény szélére akasztottam fel, a babérkoszorúval együtt.
- Az imént azt mondta, éremért jött Athénba. A közvélemény mégsem önt tartotta igazán esélyesnek a magyar kardozók közül, s azt sem szabad elfelejteni, hogy másfél évvel ezelőtt volt egy Achilles-ín-sérülése, amely legalábbis kétségessé tette a szereplését. Ennek ellenére hitt abban, hogy dobogóra állhat?
- Tisztában vagyok azzal, hogy inkább Ferjancsiktól várták a jobb szereplést, de ez már így van évek óta. Hozzászoktam, és őszintén mondom, nem is zavar. Ami pedig a sérülésemet illeti, köszönettel tartozom doktor Detre Zoltánnak, aki megoperálta a lábamat, doktor Knoll Zsoltnak, a válogatott orvosának, doktor Lénárt Ágota pszichológusnak és a gyógytornásznak, Pásztor Andreának. Ez a stáb rengeteget tett azért, hogy egyáltalán itt lehetek, és olimpiai döntőt vívhattam. És ha már a köszöneteknél tartok, szeretném megemlíteni a Hungest Hotels Rt.-t, amely az elmúlt három évben anyagilag segítette a felkészülésemet, no meg Szabó Bence szövetségi kapitányt, aki az edzőm távollétében vállalta, hogy a számomra nagyon fontos bemelegítésnél segít. A végére hagytam a legfontosabbat: a családomnak, a feleségemnek és a szüleimnek is hálás vagyok, hiszen ők tartották bennem a lelket, nélkülük egészen biztosan nem sikerülhetett volna.
- Tudja már, hogy mivel várják otthon?
- Erről még nem beszéltünk, de biztos vagyok abban, hogy édesanyám valami nagyon finomat főz és süt majd.
- Mikorra készítse a finomságokat?
- Ha lehet, az olimpia utáni aranygéppel szeretnék hazamenni.
- És addig?
- Most még a csütörtöki csapatversenyre koncentrálok, azután pedig szeretnék minél több helyszínre kimenni, és szurkolni a többieknek.