Több mint két hét telt el azóta, hogy a szombathelyi Haladás 24 éves kalapácsvetője, Botfa Péter túldobta a 80 métert (80.67). Azóta sikeresen szerepelt Lappeenrantában az Európa-kupán, a rendkívül hideg, esős időben ismét megközelítette az álomhatárt (79.61), és első lett. Ezzel az előírt időszakban már másodszor teljesítette a világbajnoki kiküldetési szintet, így nyugodtan készülhet élete legnagyobb versenyére, a párizsi világbajnokságra.
Botfa Péter a legjobb nyolc között szeretne végezni a világbajnokságon (Fotó: Unger Tamás)
Botfa Péter a legjobb nyolc között szeretne végezni a világbajnokságon (Fotó: Unger Tamás)
– Milyen érzés nyolcvanméteres kalapácsvetőnek lenni? – kérdeztük Botfát az Európa-kupát követően. – Nagyon jó, de mégsem olyan, mint amilyenre számítottam. Korábban azt hittem, ha túldobom a nyolcvan métert, valami megváltozik. De nem történt semmi. Ugyanúgy kell edzésre járnom, mint eddig, ugyanolyan keményen kell dolgoznom, de mégiscsak más érzés az, hogy tagja vagyok a nyolcvanasok klubjának. – Hogyan lett kalapácsvető? – A szüleim jó barátságban voltak Szitás Imrével, aki a szöuli olimpián a hetedik helyen végzett kalapácsvetésben, és aki máig a példaképem. Hosszú gyerek voltam, ezért azt javasolta édesapáméknak, próbáljam ki a kalapácsvetést. Tízévesen mentem le először a pályára, és ottragadtam. – Ki volt az edzője? – Németh Pali bácsinál kezdtem, és amikor ő 1993-ban a csoportjával együtt elment a Haladásból, vele tartottam a SZAC '93-ba. A két évvel később megalakult Dobó SE-nek már nem lettem tagja, viszszaigazoltam a Haladásba. Ettől kezdve 1999-ig Simon Gyula volt az edzőm, négy éve, amióta Vida József abbahagyta a versenyzést, vele dolgozom. – Mik voltak az első élményei, amik a kalapácsvetéshez kötötték? – Életem első korosztályos országos bajnokságán sikerrel mutatkoztam be, győztem. Ezután évről évre első lettem, volt olyan, hogy súlylökésben és diszkoszvetésben is nyertem. Junior-világbajnokságon és Európa-bajnokságon hetedik voltam, sokat utaztam, ami nagyon tetszett.
Változott a program
SOMOSKÔ. Molnár Krisztina sérülése még nem jött teljesen rendbe, Szabó Zsuzsanna pedig egyéb ok miatt nem indul a vasárnapi somoskôi ugrógálán, ezért Angyal János versenyigazgató úgy döntött, csak a külföldiek kedvéért a nôi rúdugrást nem rendezi meg. Ehelyett inkább a két magasugrószámra összpontosít, erre hív meg jónevű versenyzôket. A férfiak mezônye már így is remek, hiszen hét ország 18 atlétája jelezte részvételét, közülük öten jutottak már túl a 230 centiméteren.
– A korosztályából kik maradtak meg a nemzetközi porondon? – Csak néhányan. Például az ukrán Vladiszlav Piszkunov és a finn Olli-Pekka Karjalainnen. Ôk hamarabb értek el a felnőttek között is számon tartott eredményt, de most már én is csatlakozom hozzájuk. – Mi az oka annak, hogy később jutott túl a nyolcvan méteren, mint ők? – Három évvel ezelőtt 77.42 méternél tartottam, de egy sérülés miatt műteni kellett. Ezt követően az alapozásom sem volt teljes, így a 2001-es évem elment. Tavaly már jó erőben voltam, de túlizgultam a versenyeket. Az az igazság, hogy nehéz úgy előrelépni, ha az ember tudja, alig van esélye arra, hogy bekerüljön az Európa-bajnokságra utazó csapatba. Most, hogy Gécsek Tibor abbahagyta a versenyzést, elérhető közelségbe került a világbajnoki részvétel. Így sokkal felszabadultabban versenyzek. Az is sokat számított, hogy klubtársaim – Annus Adrián és Fazekas Róbert – tavaly Európa-bajnokságot nyertek. Ott voltam Münchenben, a lelátóról biztattam őket, magával ragadott a hangulat. No és az is motivál, hogy utol kell érni a menyasszonyomat, a gerelyhajító Szabó Nikolettet. – Az idény kezdete előtt mit tervezett erre az évre? – Azt, hogy nyolcvan métert dobjak, és kijussak a világbajnokságra. E kettő már megvan, mostantól a párizsi döntőbe jutás a cél. Az edzőm, Vida József azt szokta mondani, ha tizenkettőbe kerülök, még nem tettem semmit. Ha nyolcban végzek, extrateljesítményt nyújtok. Az utóbbit szeretném elérni.