Diego, a játék nagymestere

A tavalyi Brasileirao befejezéséig Careca számított minden idők legfiatalabb brazil bajnokának, a középcsatár 1978-ban a Guarani játékosaként tizenhét évesen, tíz hónaposan és nyolcnaposan nyerte meg hazája legnagyobb presztízsű tornáját. A Santos 2002-es sikere után azonban ez a nem mindennapi titulus immár egy Diego nevű fiatalembernek dukál, aki csapata megkoronázásakor tizenhét esztendős, kilenc hónapos és tizenhárom napos volt.
A szupertehetséges játékost sokan a nagy elődhöz, a szintén a Santosban nevelkedett Peléhez hasonlítják – annak ellenére, hogy Diego nem középcsatár, hanem támadó középpályás. Tény, hogy a labdával ő is mindent meg tud csinálni, ráadásul tapasztalatlansága ellenére meglepő hidegvérrel szokta megoldani az előtte tornyosuló feladatokat a pályán, igaz, a játszadozást, a játékok iránti kényszeres vonzalmát legtöbbször edzőjének, Emerson Leaónak kell lelohasztania. Megesett már (egyes hírek szerint nem is egyszer), hogy hasonló korú csapattársaival számítógépes bajnokságot indítottak a Santos edzőtáborában, amelynek a Professzor becenévre hallgató Leao mester vetett véget, mert a srácok egyszerűen képtelenek voltak mással foglalkozni. "A játék azért nagyon fontos, hogy oldott legyen a hangulat” – magyarázta Diego, aki (többek között) sajátos felkészülési módszerének köszönhetően újabb fontos lépést tett meg eleddig nem túl hosszú karrierje során: életében először – Mexikó ellenében – pályára lépett a felnőttválogatottban.

A selecaóig vezető út bizonyos szempontból rögösnek mondható. Az ifjú Diego már nagyon korán beleszeretett a labdarúgásba édesapja révén, aki ugyan nem volt futballista, ám rendszeresen játszott a barátaival a környéken, és fiát is mindig magával vitte. A palánta persze nem szállhatott be a nagyok közé, ezért a papa elvitte egy helyi csapathoz, ahol nagyon hamar kiderült, hogy az átlagnál több tehetség szorult belé. Az ilyen adottságokkal megáldott gyerekeket pedig többnyire egy nagyobb egyesület korosztályos együttesébe irányítják, és ez Diego esetében sem volt másképp – tizenegy évesen a Santoshoz került. A nehézségek itt kezdődtek el, a klub székhelye ugyanis elég messze esett Diego szüleinek lakhelyétől, ezért az "ősök” a Santos bentlakásos kollégiumában helyezték el gyermeküket, aki azóta is ott lakik!
Diego – mint bevallotta – az első időkben nagyon magányosan érezte magát, mert a többiek nem akarták befogadni. A kezdeti problémákon aztán azzal tette túl magát, amit a legjobban szeret, a játékkal. Bebizonyította, hogy ér annyit, mint a csapattársai, sőt, hamar kiderült, hogy ő az egyik legjobb ifjú a keretben, így egy idő után a gyereksereg vezérévé vált. Innentől kezdve egyértelműen a "szakmai továbblépés” volt számára a tét, márpedig Brazíliában mindenki tudja – a Santosnál meg pláne –, hogy Pelé is ennek az egyesületnek a fehér mezét húzta magára, és már tizenhat esztendősen bemutatkozott az első osztályban. Ez pluszmotivációt jelent minden fiatal számára, de csak keveseknek adatik meg, hogy a Királyhoz hasonló karrierkezdetet érjenek meg.
Diego ezen kevesek közé tartozik, és bizony tudja is értékelni a tényt, főleg azután, hogy csapata legyőzte a Corinthianst a bajnoki döntőben – a lefújás után sírva állt a kamerák elé, és mondta el, hogy végre megértette, mennyire jó érzés boldoggá tenni csapata szurkolóit. Tegyük gyorsan hozzá, a bajnoki cím megszerzésével nemcsak a szurkolókat, hanem saját magát is boldoggá tette a fiatal labdarúgó – aki még meg sem született, amikor a Santos legutóbb jelentősebb trófeát hódított el (a csapat paulista bajnok volt 1984-ben) –, hiszen a 2002-es volt az első idénye a fehérek nagycsapatában. Az idén először vesz részt Dél-Amerika legrangosabb klubtornáján, a Libertadores-kupában, és eltökélt célja, hogy győzelemre vezesse gyüttesét.
A klubsikerek mellett a válogatottban is letette a névjegyét, igaz, egyelőre csak a fiatalabb korosztályban – a tizenhét éven aluliak világbajnokságán tavalyelőtt Brazíliával aranyérmet nyert. Mexikó ellen már a nagyok között is debütált...