A valóság és az ő számlája

Szép kis slamasztikában vannak az elmúlt esztendőkben a pénzt két kézzel szóró klubok: miután a tévés közvetítésekért horribilis összegeket fizető társaságoknak nem igazán jött be az üzlet (olyik belerokkant), elapadtak a bővizű források.
A péntekkel bezáró játékospiac még a pesszimista elemzőket is megdöbbentő mértékben pangott. Szinte csak kölcsönadásokra futotta, a nagy összegű vásárlások teljesen kimentek a divatból. Ahhoz képest, hogy nyáron a Manchester United zsenge 47 millió dollárt hagyott a Leeds kasszájában Rio Ferdinandért – jellemző a leedsi állapotokra, hogy a klub tőzsdei értéke manapság 25 millióra tehető –, beköszöntött a filléres korszak. "Buta ember, aki nem veszi tudomásul, hogy vége a hiperinflációs periódusnak – közölte a cashsel amúgy legjobban ellátott Premier League ügyvezető igazgatója, Richard Scudamore. – A valóság most benyújtja a számlát.”
Úgy ám: a mesés átigazolások hazájában, Angliában is derekasat húztak a nadrágszíjon. A három gigász – Arsenal, MU, Liverpool – közül egyik sem szerződtetett új labdarúgót hosszabb távra, zsírosabb megállapodást csupán a csőd elől menekülő Leeds kötött, s engedte el hatmillió fontért Robbie Fowlert a Manchester Cityhez. Speciel ez sem minősíthető az évszázad üzletének, elvégre 2001 novemberében 11 millióért vette meg a klub a remek csatárt, ráadásul a Citynek az első menetben pusztán a vételár felét kell átutalnia, a maradékot később, részletekben.
Egyébként csak a kölcsönvételek. A Birmingham Christophe Dugarryt hat hónapra vitte el Bordeaux-ból, hátha a francia világbajnok bent tartja a gárdát a Premiershipben (ott garantált a még oly minimális jólét is – lejjebb, ahol a tévés jogokkal kapcsolatban óriási a bizonytalanság, könnyen pokolra süllyedhet a legpazarabb múlttal tüntető gárda is).
Európa más vidékein sem jobb a helyzet. A többi, régen az ígéret földjének számító bajnokságban sem volt nagy mozgás, klubelnökök és főkönyvelők egyaránt a túlélésért harcolnak. Különösen azoknál ég a ház, akik nagyban játszottak, hogy bekerüljenek a milliós bevétellel kecsegtető Bajnokok Ligájába, aztán lekésték a csatlakozást.
A Bundesligában különösen riasztó a helyzet. Miután a fejőstehenek "legtejesebbjének” számító KirchMedia tönkrement, a legfőbb bevételi forrásnak számító tévés jövedelmek jelentősen megcsappantak. Tizennyolc német együttesből kilenc szét sem nézett a börzén, beleértve a BL-ben magát csúnyán megégető Bayern Münchent, amely elengedte Pablo Thiamot a Wolfsburgba, a sorokat pedig a saját utánpótlásból frissítette föl (így került fel Bastian Schweinsteiger). A címvédő Borussia Dortmund is inkább ritkított, Sunday Olisehet kölcsönadta a Bochumnak, a norvég Jan Derek Sörensennek pedig azt tanácsolták a vezetők, hogy kerítsen új csapatot magának. Feltűnést egyedül a japán J-League tavalyi legjobbjának választott Takahara Naohiro Hamburgba érkezése jelentett – ám ez is inkább egzotikussága okán, elvégre az ázsiai támadó a szabadon igazolható kategóriába tartozott.
Még Olaszország is csendbe burkolózott: az elmúlt évtized legnagyobb dobásait bemutató Inter Gabriel Batistuta kölcsönvételét kockáztatta meg – és ennyi. Igaz, ennek ürügyén legalábbis összevonódhat néhány szemöldök Rómában, elvégre Batigol elcsábítása ürügyén a fővárosiak 33 millió dollárt hagytak Firenzében 2000 májusában. Cserébe a szezon végén a szerződése végére érő argentin ingyen elmehet – most gyaníthatóan azért engedték át, hogy addig se kelljen a szupergázsiját fizetni.
"Átigazolási piac, mint olyan, jelenleg nem létezik Olaszországban – festett igen sanyarú képet Paolo Fabbri Gagliardi, egy, a Reutersnek nyilatkozó játékosügynök. – Egyszerűen nincs pénz a kaszszákban, senki sem vásárol, kizárólag a kölcsönzés jellemző. A múltban kötött szerződések óriási összegeket emésztenek fel, a klubok jelenleg azon fáradoznak, hogy csökkentsék a fizetéseket. Csak azok a játékosok érezhetik jól magukat, akiket hoszszabb távú szerződés köt valahová, ők, ha elszerződnek is, minimum annyit kapnak az új helyen, mint a régin. Akiknek viszont lejárt a papírjuk, szinte esélytelenül alkudoznak nagyobb keresetekért.”
Ez utóbbi helyzetjellemzés egy igencsak látványos, valódi példával is alátámasztható, amely mutatja, hogy még az olyan zászlóshajó is hánykolódik a futballbiznisz háborgó tengerén, mint a Real Madrid. Mint tudjuk, a BL-címvédő megszerezte Ronaldót, ám a 45 millió eurós árat nem akarta – tudta… – egyben átutalni az Internek, ezért januárra egy 10 millió eurót érő játékost ígért. Santiago Solarit küldte volna, ám kötelezni nem lehetett a játékost a költözésre, elvégre élő szerződése van a Reallal: ő csak akkor ment volna, ha megkapja ugyanazt a pénzt, amit Madridban. Nem kapta meg. Madridban úgy vélték, "gombokat” akartak csupán odalökni Solarinak, Milánóban viszont állították: a jelenlegi piaci viszonyoknak megfelelő apanázst kínáltak. Madridban jobb híján vakarják a kobakjukat, elvégre 10 millió euróval lógnak az Internek, miközben a többi, szintén eladásra szánt futballistának – Steve McManaman, Ferdinando Morientes – ugyanúgy nincs mehetnékje, elvégre igen szép összegek jelennek meg hónapról hónapra számláikon.
A görbe tehát igen meredek ívben megindult lefelé, a világgazdaság bajai megjelentek a futballban is: a nagy vesztesek az eddig őrületes pénzt kereső játékosok, no és a klubcserék utált vámszedői, a játékosügynökök. Persze vannak nyertesek: az ificsapatokban nevelkedő tehetségek. Róluk kissé elfeledkeztek a fene nagy költekezés éveiben, most viszont újra felfedezik majd maguknak a nagy egyesületek. Elvégre elég, ha csak egy-két zseniális kölyök kerül fel a felnőttek közé, óriási összegeket takaríthatnak meg klubjuknak.
Természetesen fogalmazhatunk úgy is: helyreállt a világ rendje.