Potyák, lepkék, leventék – Ballai Attila publicisztikája
Gólcsúnyasági vesrenyről még nem hallottam. Már csak azért sem, mert ilyen szó, kategória nincs is. Miként csúnya gól sincs, főként, ha a mi csapatunk rúgja. Ha kapja, akkor is inkább fájdalmas, elszomorító, dühítő, botrányos, szerencsétlen, potya, lepke, levente, sorsdöntő, némi túlzással tragikus a megfelelő jelző. No és persze tévesen megadott, szabálytalan, „nincs semmi baj, gyerekek, a bíró vert meg titeket” jeligére. Azaz sokféle gól van.
Sokfélét, mondhatni, mindenfélét kapott már ezer mérkőzése során a magyar labdarúgó-válogatott is. Legutóbb, csütörtökön a törököktől éppenséggel hármat. Nemzeti együttesünk ezredik hivatalos fellépése apropóján számos visszatekintés, múltidézés, elemzés, mérlegkészítés látott napvilágot, több médium különféle szavazásokat is rendezett. Mi a Nemzeti Sportban és a Nemzeti Sportrádióban A nemzet bombázói címmel előbb a huszadik, majd a huszonegyedik század emblematikus góljait mértük egymáshoz, utóbbi kategóriában a törökök elleni Nemzetek Ligája-osztályozó első, isztambuli felvonásának napján hirdettünk eredményt. Mások, másutt minden idők All Star-csapatára voksoltattak, legfelemelőbb és legfájdalmasabb mérkőzéseinket listázták.
Legemlékezetesebb bekapott góljainkat azonban még nem gyűjtötték csokorba, és nem is rangsorolták. Pedig ez a téma is megér egy gondolatsort. Már csak azért is, mert a sportban is visszatükröződő magyar „néplélek” – ahogyan azt Hugo Meisl osztrák futballvezér is megállapította majd’ száz esztendeje – sikert és kudarcot is szélsőségesen él meg, lakodalom és temetés között ingadozik. A vereségek, az azokat előidéző kapusbakik, védelmi hibák, a sorsdöntő, mindörökre elátkozott gólok emlékét pedig a „gyászév” leteltével is kitörölhetetlenül őrzi. Egy szintre emelve őket nemzettragédiáinkkal. Ékes példája ennek a „Muhi, Mohács, Marseille” alliteráció; a tatárok és a törökök elleni, korszakos vesztes csaták mellett jól megfér az 1969-es vb-pótselejtező, amelyen a francia kikötővárosban 4:1-re maradtunk alul a csehszlovákokkal szemben.
Mielőtt azt hinnénk, ez nagyjából mindenütt így szokás, egy kitérőt megér annak felvillantása, hogy egyáltalán nem. A vereséget, a kiesést, a csalódást mindenki másképpen viseli, egyéni, csoportos, nemzeti jellemzőkkel, hagyományokkal, szokásokkal átitatva. Ez persze nem rendkívüli megállapítás, de én például a saját bőrömön először az első tudósítói világbajnokságomon, 1998-ban, Franciaországban tapasztaltam meg. Hiszen addig jobbára magunkat láttam veszíteni. Lyonban jelen voltam az Irán–Egyesült Államok csoportmérkőzésen; mondani sem kell, nem feltétlenül a szakmai érdeklődés vezetett e két „futballnagyhatalom” összecsapására. Sokkal inkább az egyéb szempontok, és nem is csalatkoztam. Ráadásul növelte a feszültséget, hogy mindkét fél vereséggel rajtolt, így ki-ki meccs következett. Az amerikai tábor ennek ellenére műkedvelő turisták benyomását keltve, piknikhangulatban várta a kezdőrúgást, a perzsák bezzeg mintha ádáz vallásháború döntő ütközetére készültek volna. Átszellemült arccal, áhítattal énekeltek sportpályára legkevésbé sem illő hangulatú dalokat, inkább fohászokat, eközben olyan zászlókat lengettek, mintha a teheráni nemzeti múzeum kora középkori tárlatáról csenték volna el őket. Nyertek is 2–1-re. Az „amik” azonban szinte kedélyesen fogadták a vereséget, egyik legismertebb játékosuk és fazonjuk, Alexi Lalas az interjúzónába érve lazán meg is jegyezte: „Ha a világbékéhez Irán győzelmére volt szükség, ne ezen múljon.”
Két napra rá már Marseille-ben várakoztam a késő esti Brazília–Norvégia találkozóra, és délután televízión néztem a Chile–Kamerun partit. Annyiban érintettként, hogy honfitársunk, Vágner László vezette, és mivel a hajrában egy véleményes szituációban az afrikaiak rovására döntött, ők a kiesésüket jelentő 1–1 fő felelősének kiáltották ki. Ezt onnan tudom, hogy jó fél órával a meccs lefújása után ott, a marseille-i sajtóközpontban elém pattant egy zaklatott kameruni kolléga. Majd sírós hangon üvöltözve előadta, magyar újságíró után kutatott, és látja az akkreditációmon, hogy én az vagyok, ezért tudnom kell, Kamerunban óriási a felháborodás „Vagner” miatt, és mondjam meg minden magyarnak, főleg a bírónak, jól tesszük, ha a családunkkal nem Kamerunba megyünk nyaralni. „Én idén nem terveztem, és azt hiszem, Vágner sem” – próbáltam poénnal elütni a témát, de emberem nem volt vevő rá, ezért azóta is késik a kameruni nyaralásunk. Szerintem Vágner úréké is.
Kár tagadni, okoltuk mi is a mindenkori játékvezetőket, eleget. Ha csak eddigi kilenc vb-részvételünket vesszük, 1934-ben, 1954-ben, 1962-ben, 1978-ban és 1982-ben bizonyosan. Saját magunkat pedig még inkább. A második világháború utáni hét vébénkből hatot – e tekintetben talán csak 1982 a kivétel – a kollektív memória úgy tart számon, hogy ott valakik valamit nagyon elrontottak. Leginkább a kapusaink. Pusztán erre a vélekedésre fel lehetne építeni a bevezetőben említett „gólcsúnyasági versenyt”.
Következzék hát egy ízelítő a legesélyesebb jelöltekből!
Az NSZK-val szemben 1954-ben 3:2-re elveszített vb-döntő második és harmadik német gólja, Helmut Rahn duplája. Az 1958-as vb-csoportban a Wales elleni, pontazonosság miatt megismételt mérkőzésen Terry Medwin találata, amellyel 2:1-re kikaptunk és kiestünk. Az 1962-es negyeddöntőben a csehszlovákok, jelesül Adolf Scherer egyetlen, de így is győztes gólja a „száz” magyar lehetőség mellett. 1966-ban, ugyancsak a nyolc közé menet a szovjet Igor Csiszlenko és Valerij Porkujan szerencsés, a mi szempontunkból természetesen roppant szerencsétlen villanása. Az 1973-as budapesti vb-selejtező hajrájában a svéd Ralf Edström fejese, amely a 3–3-as döntetlent és a mieink búcsúját jelentette. A 1978-as nyitányon, Buenos Airesben Csapó Károly vezető gólja után Leopoldo Luque és Daniel Bertoni révén a fordítás, a 2–1-es argentin diadal. Az 1982-es utolsó csoportmeccsen Alex Czerniatynski egyenlítése, amellyel a belgák mentek tovább.
Ez az én szubjektív tízes listám. Kíváncsi lennék rá, a hazai futballbarátok hány gólszerző nevét tudnák felidézni. Tippem szerint Rahnét és Edströmét szinte biztosan, Czerniatynskiét, Luquéét és Bertoniét talán, a további négyet nem. Bezzeg a szenvedő alanyokét, a kapusainkét! E tíz gólból négyet Grosics Gyula, kettőt-kettőt Gelei József és Gujdár Sándor, egyet-egyet Bicskei Bertalan és Mészáros Ferenc, „Bubu” kapott. Egyiknél-másiknál komplett védelmek mulasztottak előttük, a csatárok eközben sorozatban alakították és hagyták ki a ziccereket, de mindez feledésbe merül. És nem csak a laikus közvélemény számára. Kitörölhetetlen emlékem egy Grosicsnál fiatalabb klasszisunkkal – 1962-ben ért össze a pályafutásuk – folytatott régi beszélgetésem, amelynek során ez hangzott el: „Szegény Gyula bácsi, óriási kapus és egyéniség volt, kár, hogy három vébénk ment el rajta.”
Aligha vitás, ezek az egyszerre legfájóbb és legheroikusabb vereségeink. Említhetnénk persze azokat a mérkőzéseket is, amikor agyonvertek bennünket – a szovjetek 1986-ban 6–0-ra, a jugoszlávok 1997-ben 7–1-re és 5–0-ra, a hollandok az 1994–2013 közötti húsz évben 7–1-re, 6–1-re, 4–0-ra és 8–1-re is, aztán tavaly megint 4–0-ra –, de e csontig hatoló gólzáporokból bajos lenne egy-egy találatot kiemelni. Azokból a traumákból pedig méltatlan, amikor Andorra 1–0-ra, Málta és Luxemburg 2–1-re múlta felül a magyar válogatottat.
Végül, lidérces emlék, hogy egymást követő két vb-selejtezősorozatban, 2005 és 2009 szeptemberében a svédek kétszer is úgy kerekedtek fölénk a Puskás Ferenc Stadionban, hogy Zlatan Ibrahimovic a 91., illetve a 93. percben szerezte a győztes góljukat. E momentumok mégis megmaradtak a napi bosszúság szintjén, mert labdarúgásunknak ebben az évtizedében már álmai sem voltak – nem maradt hát mit szertefoszlatni sem, még a „legcsúnyább” gólnak sem. Így kapusaink sem válhattak tragikus hőssé. Fogadom például, nagyon kevesen találnák el, 2009-ben ki kapta „Ibrától” a gólt. Ezért elárulom: Gábor volt – de nem Király, hanem Babos.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
