Offside – Csillag Péter publicisztikája

CSILLAG PÉTERCSILLAG PÉTER
Vágólapra másolva!
2021.04.22. 23:32

Majdnem napra pontosan kilencven évvel ezelőtt, 1931. április 24-én jelent meg a Nemzeti Sportban a szerkesztőségi felhívás, amely a sportnyelv magyarosítását célzó, az 1920-as esztendők eleje óta erősödő törekvést szervezett keretek közé terelte. Ha a dressz szó helyett mezt, a tréner helyett edzőt, a ring helyett szorítót vagy a forehand helyett tenyerest mondunk, talán nem is sejtjük, hogy a harmincas évek nagy sportnyelvmagyarító mozgalmának gyümölcseit élvezzük: a sportlap említett cikkével elindított, olvasói pályázatokra épülő, 1936-tól már a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottságának felügyelete mellett zajló, több mint egy évtizedig tartó tudatos nyelv­gondozás során a mintegy százhetven kijelölt idegen kifejezésből hetvenötre találtak magyar megfelelőt. Ami azonban fontosabb: bár akadtak mai szemmel furcsa vadhajtások (dopping–ajzó, kombináció–szövény, taktika–fortély), az újonnan alkotott vagy újra felfedezett, esetleg új jelentéssel bővített szavak közül körülbelül ötvenet ma is használunk, legalább az eredeti változat szinonimájaként.

„Az 1930-as évek nyelvművelő mozgalmának legnagyobb eredménye a legtöbb sportág magyar szókincsének megteremtése volt. [...] Az eredményt többek között annak lehetett köszönni, hogy a sportújságírók és általában a sportszakemberek az elfogadott szavakhoz következetesen ragaszkodtak. Ezeket használták írásban és szóban egyaránt, ezeket népszerűsítette az első rádiós sportriporter, Pluhár István helyszíni közvetítéseiben” – világít rá Fábián Pál és Lőrincze Lajos Nyelvművelés című könyvében, megerősítve a ma tán fokozottan érvényes tapasztalatot, amely szerint a sportmédia nyelvi igényességében gyökeredzik a sportról beszélő tömegek helyes nyelvhasználata, ahogyan egy-egy hibás fordulat vírusként fertőzheti meg a sportsajtóban dolgozó munkatársak vagy olvasók, nézők, hallgatók kifejezésmódját. Nagy a felelősség, és résen kell lennünk, hiszen az 1931-es programadó cikk megállapításait olvasva támadhat olyan benyomásunk, hogy a korabeli újság fejlécén elrontották az évszámot... „A magyar nyelv, a nagy nyelvújítást megelőző kortól eltekintve, talán sohasem indult annyira romlásnak, mint napjainkban. S ezt nem csak a sport teszi, hanem az is, hogy soha az élet nem fejlődött olyan szédületes iramban, mint napjainkban. Minden nap ezer új csodát teremt, minden óra száz újdonságot tár az élő ember elé. Az újdonságok, újszerűségek új fogalmakat hoznak, melyekre szó kell, melyek kifejezést keresnek és találnak. Amilyen mértékben idegenek ezek az új fogalmak, olyan mértékben hozzák az idegen szavakat és kifejezéseket is.”

A jelenséget pontosan ismerjük, ha felcsapunk egy újságot, átfutunk egy sportcikket, figyelünk egy sportközvetítést, zsong körülöttünk a sok „playoff”, „kvalifikáció” „draft”, „interception”, miközben a felsorolt fogalmakra talán még egy tízéves is kapásból tudna mondani magyar megfelelőt. Alighanem sokszor csupán a nyelvi tunyaság, netán az idegen szó képzelt varázsa, egyfajta torz sznobizmus magyarázza a ragaszkodást az angolos fordulatokhoz. Pontosan érzékelhető a renyheség a hazai futballnyelvbe gázoló szószörny, az európai futballrangsornál figyelembe vett „UEFA-koefficiens” esetében. Senki sem állítja, hogy beszédünkben szépen hangzik az „együttható”, de a „koefficiens” tükörfordításaként mégis könnyebben befogadja a magyar fül, mint a beléerőszakolt mostohaszót.

Nem árt ugyanakkor a mértékletesség: ahogyan a harmincas évek sportnyelvi gyomlálása során is rendkívül körültekintően, néha évekig tartó viták után, érveket és ellenérveket ütköztetve javasoltak végül egy-egy szót bevezetésre, ma sem szabad kurucos daccal irtózni mindentől, ami nem Árpád vezérrel lovagolt be a Kárpát-medencei sportparadicsomba. Éppen némely, harmincas években kiiktatni kívánt, az akkori használókat zavaró idegen szó azóta nyert létjogosultsága és sajátos jelentéstartalma, stílusértéke mutatja, hogy ha hiábavalónak tűnik az igyekezet, néha mégis jobb az importot lenyelni, mint mindenáron kiköpni. Gondolhatunk itt a derbi, a gól, a tribün, a stopli vagy a szaltó példájára.

És ha már a kiegyensúlyozottságról esik szó: a nevezetes évben, 1931-ben ragyogó életrajz jelent meg a jeles irodalomtörténész, stiliszta Négyesy László tollából Kazinczy Ferenc munkásságáról és szellemi örökségéről, a vonatkozó fejezetben idézve az egykori nagy nyelvújító kettős elhatárolódását – egyfelől a kerítésükön túli világra vak maradiaktól, másfelől a külföldre áhítattal leső divathajhászoktól. „Én nem szeretem a vad bajuszú régi embereinket; de ezeket a külső kaptára vert emberkéket sem szeretem. Az igazság középen áll.” Mellesleg, ha a magyar nyelvművelés 18–19. századi atyja meghallotta volna az UEFA-koefficiens szót, alighanem rögvest beigazolódik életrajzírója róla megfogalmazott jellemzése: „Gazdag kedélyvilágának felszíne könnyen fodrozódik.”

Pedig még mindig kevesebb fodor zavarta volna meg gazdag kedélyvilágának felszínét, mint ha Érsemjén helyett mondjuk Firenzében rakja le a gólya, és az olasz nyelv szolgálatába szegődik. Valószínűleg az olasz sportújságírás legendás alakja, az olasz nemzeti sportkultúra ápolását személyes küldetésnek tekintő, cikkei szóhasználatában az olasz nyelvkincs legmélyebb bugyraiból merítő Gianni Brera (1919–1992) sem nézné jó szemmel, amit utódai művelnek az olasz sportnyelvvel. Az angol fordulatok kritikátlan átvétele ott sokkalta jellemzőbb, mint a – fenti ellenpéldákkal együtt is – alapvetően hagyománytisztelő magyar sajtóban, amit mi sem érzékeltet jobban, mint a La Gazzetta dello Sport főszerkesztőjének közelmúltbeli fogadalma. Luigi Garlando a Sportweek hetilapban futó, állandó nyílt levél rovatában Mario Draghi olasz miniszterelnöknek címezve ígéretet tett arra, hogy Dante Alighieri halálának hétszázadik évében nem ír le cikkeiben angol kifejezést az olasz sportnapilapban. Vállalásának azért van különös tétje mert Olaszországban teljesen megszokott, hogy a keresztlabdát „cross”, a szerelést „tackle”, a tizenegyest „penalty”, a lest pedig „offside” szóval írják-mondják.

Dante világából visszakanyarodva a szöglet (korner), az öttusa (pentatlon) és a műlesiklás (slalom) hazájába, ám még mindig az irodalomnál maradva, ki kell emelnünk Kosztolányi Dezső szerepét, aki ugyan közvetlenül nem vett részt a Nemzeti Sport nyelvmagyarító mozgalmában, a szerkesztőség afféle szellemi harcostársként és követendő példaként tekintett rá. A magyar nyelv rezdüléseire pályatársai közül is különösen fogékony író az utóbb Igen becses kéziratok (1933–1934) címen megjelent feljegyzéseiben magyarázat nélkül vetette papírra: „futball – láblabda”. Bár ez a magyarítási ötlete nem szökkent szárba, ő volt az, aki 1925-ben kiadott Aranysárkány című regényében „megkóstoltatta” a nagyközönséggel a sportnyelvújító mozgalom során később hivatalosan is használatba vett „rajta” („start”), hajrá („finis”), „versenyóra” („stopperóra”) szavakat.

„Kosztolányi Dezső a legnagyobb magyar nyelvművészek egyike, akiről feljegyzik, inkább körülírt egy idegen fogalmat, ha nem talált rá megfelelő magyar szót, semhogy idegen kifejezéssel csúfítsa el írásait. Nem volt sportember, és nem is sokat törődött a sporttal. De amikor sportról írt: ösztönösen megérezte, hogy az idegen sportszavak vadonjában irtást kell vágni” – méltatta érdemeit a Nemzeti Sport. A magyar irodalom klasszikusa jegyezte A Pesti Hírlap Nyelvőre című, 1932-es kiadvány előszavát, közvetlenül a füzet örök érvényű mottója után: „Egy nemzet legnagyobb kincse – szellemi életének, lelki összetartozásának oltalmazója –: a nyelve. Ezt nem érinthetik pillanatnyi történelmi változások. Őrzője a múltnak, záloga a jövőnek.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik