Pölöskey nem bánja, hogy lemaradt a csapatfotóról

– Na, erről is lemaradtam – bökött nevetve a lapunk hétfői címlapján látható csapatfotóra Pölöskey Péter. – Amíg a győzteseket megörökítő kép készült, a Sport televíziónak nyilatkoztam, és mire visszaértem a többiekhez, a fotós már nem volt sehol. A történet mellesleg ismerős, ugyanígy jártam egy hete Pápán is.

– A megoldás pofonegyszerű: ne futballozzon úgy, hogy a mezőny legjobbjának válasszák, és akkor vígan pózolhat a társai oldalán.
– Tudja, mit? Inkább lemondok róla. Félreértés ne essék, nem azért, mert mindenáron én akarok a legjobb lenni, hanem azért, mert ha a Ferencváros támadójának kezébe nyomják a pezsgőt, az valószínűsíti, hogy nyert a csapat.

– Szombaton nyert is. Vasárnap reggel mégis jelenésük volt az Albert-stadionban...
– Détári Lajos már a meccs előtt közölte, bárhogy alakul a derbi, másnap edzés van, az élet ugyanis nem áll meg. Bár szombat délután, egy-két perccel háromnegyed öt után megállítottam volna kicsit... Na, de ez már a múlt, nem is akarok többet foglalkozni vele. Szerdán Magyar Kupa-mérkőzés vár ránk, vasárnap meg újabb bajnoki, és valami azt súgja, sem a Szolnok, sem a Siófok nem esik hasra attól, hogy három nullára megvertük az Újpestet.

– Engedelmével még faggatnám a derbiről, mégiscsak „elsőbálozó" volt. Nem pörgött túl a kezdés előtt?
– Nem, mert fradistaként tudtam jól, milyen körítése van a meccsnek. Noha csendben, szerényen készültünk az összecsapásra, lépten-nyomon érezni lehetett, mekkora a tét. Amikor például valamelyik nap tankoltam, a kutas azzal búcsúzott, hogy a hétvégén aztán verjétek meg a lilákat!

– A lefújás óta visszatért már ahhoz a kúthoz?
– Még nem. Szombat este ugyanakkor elmentünk az egyik szórakozóhelyre, ám a bejárat előtti tömeget látva az egyik társam megkérdezte a biztonsági embert, beenged-e minket soron kívül...

– ...és már nyílt is az ajtó.
– Épp ellenkezőleg: az úriember előbb közölte velünk, hogy csúnyán elrontottuk a délutánját, majd morcosan a pénztár felé mutatott...

– Édesapja, Pölöskei Gábor nemcsak Győrben és az MTK-ban, hanem az Üllői úton is maradandót alkotott. Nehéz az ő árnyékában?
– Nem érzem úgy, hogy az árnyékában lennék. Arra természetesen büszke vagyok, amit elért, de sohasem bénított az a tudat, hogy én vagyok a „kis Pölő". Az különben is az öcsém, én a „nagy Pölő" vagyok... A viccet félretéve: nem vagyok az a típus, aki elszáll attól, hogy kétszer egymás után jól játszik, és attól sem lettem más ember, hogy az Újpestnek gólt rúgtam. Ugyanolyan focista vagyok ma, mint voltam péntek délután.

– No és milyen?
– Ha folyamatosan élvezem az edző bizalmát, jó teljesítményre vagyok képes. Meggyőződésem, még jobbra, mint mostanság. Ezt megelőzően gyakran egy-két centin múlott, hogy a kapufáról nem befelé, hanem kifelé pattant a lövésem, ám nem csüggedtem, nem adtam fel a harcot. Sokat tettem azért, hogy én legyek a Fradi centere.

A TELJES INTERJÚT ELOLVASHATJÁK A KEDDI NEMZETI SPORTBAN!