Nézzük tehát, Csank János miként vélekedik saját rosszkedvéről. "A futball körül pocsék a helyzet. Egy magyar kisfiú hiába akar profi futballista lenni, ha egyszer profiként is éhenhal. Egy csóró afrikai vagy brazil srác ellenben biztos lehet benne, ha jól focizik, nagy pénzt keres. Amíg ilyen bajok vannak mifelénk, addig talán ne várjuk el, hogy a válogatott Eb-re vagy vébére eljut."
Felvetjük Csank Jánosnak, hogy mi – illetve nemcsak mi, hanem az imént kíváncsiskodó Hajdú B. István is – azért szeretnénk, ha megint a régi tűz lobogna benne. "Higgyék el, most is lobog bennem az a tűz. Csakhogy régen nyugodtan léptem be az öltözőbe, mert tudtam: a játékosok megkapják a cukros kenyeret, ezért az edzésen elfogadják cserébe akár a szöges ostort is. Most viszont ránézek az arcokra, és arra gondolok, hogy én voltam az, aki elhitette velük, érdemes ide igazolni. Mondtam nekik, gyertek nyugodtan, majd megyünk, mint a táltos, aztán most csak néznek, amikor már a második havi fizetés sem érkezik meg." Hopsz, Détári Lajosnak igaza lehetett, úgy fest, Csank Jánosnak komoly lelkiismeret-furdalása van. "Igen, van. Én voltam az, aki Siófokon fellépett az eligazolni vágyó játékosok ellen – nem rosszindulatból tettem, hanem a közösség érdekében. Nem volt igazam, rosszul döntöttem. Igaz, hogy becsaptak engem, de közvetve így én is becsaptam a bennem bízó játékosaimat." Búcsúzóul az igen ellentétesen megítélt Sallói Istvánról kérdezzük Csank Jánost – kettejük között vajon harag avagy szívélyes barátság dúl. "Kényes a téma. Szó sincs arról, hogy haragszom rá, még azt sem mondhatom, hogy csak azért is kettőzött erővel készülünk szombaton az Újpest ellen… De neki is megvan a szerepe a történtekben: mi Siófokon aláírtunk egy papírt, erre pofánvágtak bennünket. Sőt, nemcsak bennünket, hanem a ligát és a többi csapatot is. És ha jól rémlik, nekem ki kellett volna fizetni a feljutási prémiumot is, és éppen Sallói István kérte, hogy várjunk még vele, most másra kell a pénz. Talán mondanom sem kell: azóta sem kaptam belőle semmit…"