Eltűnt forintok nyomában

Odakint sarkvidéki az időjárás, az ember legszívesebben a tengerimalacát sem engedné ki az előszobába, és csak ücsörögne nagy-nagy ábrándozások közepette a duruzsoló vaskályha mellett – megvan mindenkinek a maga baja, a tél nem hagy időt és lehetőséget a nevetgélésre. Pénzről beszélnek az emberek a postán, hogy mennyi is az az átkozott villany- vagy gázszámla, a pénz a téma a lottózóban, hogy hátha éppen neki jut majd a főnyeremény, amiből lehet villát építeni a Pismány-hegyen, luxusjárgánnyal repeszteni a Balaton körül, reménykedünk valamennyien, hogy aztán az utcán arcul-csapjon mindenkit a hideg valóság.
Nincs pénz, nincs nyeremény – az élet nem egy valóságshow.
Szóval, érdekelheti-e a szoba-konyhás lakásban didergő, a hóesést bámuló kisnyugdíjast, hogy mi lesz a futballistákkal, és egyáltalán mi lesz a magyar labdarúgással. Húsz évvel ezelőtt még foglalkoztatta az embereket az, hogy ki hová igazolt a télen, akkoriban még Hofi Géza mondta meg, mit is ér a mi kis futballunk. De az a szörnyű, hogy mára minden elmúlt. Elsősorban a sikerélmények, aztán a lelkesedés, mostanra pedig az érdeklődés. Csak egy nagy jajkiáltás maradt az egykori sikersportágból, s már véletlenül sem mondja senki, hogy futballország vagyunk. Illetve… Néhány napja a siófoki mesteredző, Csank János azt nyilatkozta: ő igenis hisz abban, hogy még futbóliában élhetünk, mert ez a legnépszerűbb sportág, amelynek igen is van, lehet jövője.
De, valóban van jövője?
Sokan azt mondják, hogy akkor van, ha ismét amatőr alapokon működik majd futballunk, vagy, hogy a csapatoknál alkalmazott játékosok fele rendelkezzen profiszerződéssel, a többiek dolgozzanak bádogosként, repülőgépszerelőként, vagy éjjeliőrként. A terv egy bizonyos része nem fals, hiszen nálunk sokkal gazdagabb országokban is alkalmazták és alkalmazzák. Hányszor mosolyogtunk enyhe cinizmussal olyan nyugati játékosokon, akik jobbhátvéd létükre délelőtt csavarkulccsal a kezükben feküdtek az autók alatt, délután pedig jobb külsővel nyesték a lasztit az edzéseken.
Nekünk már nincs jogunk gúnyolódni – legalábbis, ami a labdarúgást illeti.
A jelenkori focivalóságban nálunk kettő valóban profin (ami amúgy azt jelenti, hogy financiális gond nélkül) működtetett futballklub van, a Ferencváros és az MTK Hungária, és bizony néhány év múlva előfordulhat, hogy e két gárda vív majd különcsatát, a többiek pedig a futottak még kategóriájából próbálják megszorítani a biztos anyagi háttérrel, hazai szinten erős játékoskerettel rendelkező fővárosi klubokat.
De, kinek lesz ez így jó?
Az eddig elkényeztetettnek hitt profi labdarúgásunkban beköszönthet a munkanélküliség, vagy legalábbis a játékosoknak jóval szerényebb keresetekkel kell megelégedniük. A kérdés az, hogy a pénzszűke, a most tapasztalható leépítés (leépülés?…) miképpen érinti a labdarúgókat.
Horváth Gábor, a Hivatásos Labdarúgók Szervezetének (HLSZ) főtitkára gyakorló ügyvédként gyakran képviseli a játékosokat különböző fórumokon, és olykor éppen a klubjuk elleni vitás kérdések megoldásában segít – többnyire sikerrel. A jogász régóta ismert személyisége a magyar labdarúgásnak, véleménye ezért is érdekes lehet.
"Jelenleg meglehetősen rossz a magyar labdarúgás megítélése, és akkor még finoman fogalmaztam – kezdte Horváth Gábor. – Az emberek csak azt hallják, hogy balhé balhé után jön, ez a játékos feljelentette a klubját, a másik futballista egyesülete becsődölt. Ez a helyzet senkinek sem jó, de én azt mondom, most jött el a pillanat, hogy az illetékesek még jobban a dolgok mögé nézzenek, hogy miért is alakultak így a dolgok. Három évvel ezelőtt ugyanis úgy tűnt, hogy a magyar tőke felfedezte a labdarúgást, a már korábban szerepet vállaló Várszegi Gábor mellett Demján Sándor is beszállt a futballunkba. Örült, és bizakodott mindenki, hiszen már akkor is bajban volt a sportág, aztán tessék, mára még rosszabb a helyzet. Roszszabb, sokkal rosszabb a gazdasági háttér. Ugyanis újabb üzletemberek nem látták értelmét a befektetésnek, és sajnos, a sportág, és így a labdarúgók sem tudtak semmi olyat felmutatni, amely vonzóbbá tette volna a profifutballt. Lehet, hogy kemény lesz az, amit mondok, de óriási pénzherdálás folyt itt, és ezért a Magyar Labdarúgó-szövetség, valamint a Magyar Labdarúgóliga vezetőit terheli a felelősség. Számomra egyértelmű az, hogy hozzá nem értő emberek irányították és irányítják a sportágat. Sajnos, a liga nem volt következetes, rendelkezései csak papíron léteztek. Hányszor és hányszor hangzott el klubvezetők szájából: bizony isten hozzuk a megfelelő garanciát, csak most engedjetek indulni minket. Hát, ekkor kellett volna nemet mondani. Ha akarja, konkrét példát is mondok: tavaly nyáron a Győrt nem szabadott volna indítani a tartozásai miatt. És ez nem egyedi eset. Jelenleg olyan a magyar futball, mint egy feneketlen kút, ezért nem is várható senkitől, hogy pénzt dobáljon bele. Kettő vagy három csapattal azonban nem lehet bajnokságot rendezni, mint ahogyan az sem megoldás, ha amatőrbajnokságot rendezünk, bár még ez is bekövetkezhet. Annak sem vagyok híve, hogy maximálják a labdarúgó fizetését, mert azt döntsék el a klubok, mennyit tesznek a játékosok zsebébe. Hiába mondja azt a liga vagy az MLSZ, hogy ne kapjon senki többet százezer forintnál, ha úgyis lesznek olyanok, akik feketepénzeket csúsztatnak a sztárok zsebébe. Nem a pénz a lényeg, hanem az, hogy milyen produktumra képesek a labdarúgók. Ha valaki a maga szintjén jó futballista, akkor azt fizesse meg az, aki meg tudja. Legálisan, nem takargatva, de igenis számon kérve, mert csak így juthat előrébb a sportág.”
Aztán itt van Bérczy Balázs véleménye. Az Újpest korábbi ötszörös válogatott labdarúgója jelenleg a HLSZ elnöke, aki annak idején maga is pereskedett klubjával, így átérzi az utódok helyzetét. Ô is hasonló véleményen van, mint a testület főtitkára, Horváth Gábor.
"Megítélés kérdése, hogy manapság sokat keresnek-e a magyar futballisták, avagy sem – mondta a játékosszervezet elnöke. – Azt nem szabad elfelejteni senkinek, hogy a szerződést, amelyek alapján követelik a jussukat, nem ők töltötték ki egyedül, volt ott egy másik fél is, méghozzá a klub részéről. Márpedig, ha egyszer az egyesület írásban vállalja, hogy kifizet harminc forintot, akkor azt fizesse is ki, és ne hivatkozzon a lelkiismeretre, vagy bármi másra. Ez a pénz jár, nem is lehet vita ebből. Más kérdés, hogy a ligának oda kellene figyelni a klubokra, és betartatni a szabályokat. Ha nincs anyagi bázis, az a klub ne induljon el a bajnokságban, még akkor sem, ha korábbi bajnoki címekkel büszkélkedhet. Fél évvel ezelőtt nem engedtem volna indulni a Kispest-Honvédot, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem rendelkezik a megfelelő anyagi háttérrel. Egyszer és mindenkorra el kellene felejteni a kapcsolatokra épülő, a »Majd mi segítünk nekik!« elvet. A múlt sikeréből egyetlen klub sem élhet már meg, ez az idő elmúlt. Nézzük a futballistákat: tudom, hogy hajlandóak lennének kevesebb pénzért is játszani, csak azt az összeget percre pontosan kapják meg. Egyértelmű a szándéka a labdarúgóknak, hogy a rendszer kiszámítható legyen. Ne ígérgessenek nekik, csak annyit, amennyit meg is kapnak. Hallom, hogy egyesek az amatőrbajnokság mellett kardoskodnak, én viszont azt mondom erre, hogy az teljes képtelenség, mert akkor minőségi futballt még kevésbé várhatunk el. Ide kell hozni külföldi sztárokat is, hogy népszerűsítsék a sportágat, de ehhez mindenekelőtt pénz kell, mégpedig sok-sok pénz.”
Hogyan is írtuk a szerdai lapszámunkban a jelenkori futballvalóságot elemző írásunkban: "A vállalkozásoknak a bajnokság teljes időszaka alatt rendelkezniük kell mindazon személyi, tárgyi és pénzügyi feltételekkel, amelyek elengedhetetlenek a részvételükhöz.”
Ilyen egyszerű az egész.
Akárcsak ma Magyarországon egy kisnyugdíjasnak megélni a kevéske pénzéből.