Emily Bölk az idény végére valódi vezér lett (Fotó: Török Attila)

Nehéz szavakat találni arra, amit a hétvégén láthattunk. Az FTC-Rail Cargo Hungaria döntős szereplése a Bajnokok Ligájában csodálatos befejezése egy korszaknak, az évad folyamán látott hullámvasutazást tekintve pedig igazi bravúr az ezüstérem.

A Győri Audi ETO KC esetében már árnyaltabb a kép. Amikor nagyon „égett a ház”, megrázták magukat a győriek, de az elmúlt években elvesztették egyeduralmukat, jelentős versenytársakat kaptak az európai mezőnyben, s csak néhány döccenővel sikerült idáig eljutniuk a sorozatban.

A Ferencváros az elmúlt tíz évben – amióta négyes döntőt rendeznek a sorozatban – négyszer állt a final four kapujában, de mindannyiszor elvérzett: először a 2015–2016-os évadban az ETO (41–71), egy évvel később a CSM Bucuresti (51–57), majd 2018-ban és 2019-ben a Rosztov-Don (51–63 és 48–62) ellen maradt alul.

Elek Gábor évek óta próbálta tudatosan úgy építeni a csapatát, hogy a magyar játékosok kellő teret kapjanak, de ahhoz, hogy egy ilyen hullámvasútnak is beillő évad végén kiharcolja a négyes döntős szereplést a Fradi, kellett a jó mentalitás és a nemzetközi tapasztalat, amellyel az idén igazolt szerb légiósok – Andrea Lekics és Dragana Cvijics – felvértezettek.

Andrea Lekics igyekezett minden rutinjával segíteni a Ferencvároson (Fotó: Árvai Károly)

Hiszen ha végigvesszük a Magyar Kupa-győztes elmúlt BL-szereplését, talán nem túlzás azt mondani, hogy a pokolból indulva meg sem állt a mennyek kapujáig.

Ha nem is szívesen, de emlékezzünk vissza szeptember 18-ra, amikor a német Bietigheim otthonában 40–20-as történelmi vereséget szenvedett az FTC, amely alig egy hónappal később közel állt ahhoz, hogy a 26–26-ra végződő érdi találkozón legyőzze a címvédő norvég Vipers Kristiansandot.

S ha az évad során sokszor kellett kritikusan írni arról, hogy egy mérkőzésen belül is képes volt két teljesen ellentétes félidőt produkálni, akkor most annál inkább megsüvegelendő, amit a hajrában prezentált. A hatgólos (32–26) Metz elleni hazai vereség után ki gondolta volna a negyeddöntőben, hogy nyomás nélkül akár így is megy a zöld-fehéreknek?

De ment!

Elek Gábor boldogan ünnepelhetett szombaton Hársfalvi Júliával (balra) és Tomori Zsuzsával (Fotó: Magyar Nemzet / Mirkó István)

Ősszel épp a csapatkapitány, Szucsánszki Zita nyilatkozta a Nemzeti Sportnak, hogy igyekeznek még kihozni Emily Bölkből, amit csak lehet, a német átlövő pedig a végjátékra felnőtt a feladathoz: vezérszerepet vállalt, és valóban ő lett a mérleg nyelve – nemcsak a Metz ellen, az elődöntőben is. S habár azon a bizonyos aranykapun történelme során harmadik nekifutásra (1971, 2002 és 2023) sem sikerült belépnie a kilencedik kerületi együttesnek, így is sporttörténelmet írt, s (öröm)könnyessé tette Elek Gábor és Szucsánszki Zita búcsúját.

Ambros Martín önkritikusan nyilatkozott a final four után (Fotó: Török Attila)

A győriek hiába nyerték meg a bronzmérkőzést a dán Esbjerg ellen, nem voltak elégedettek a hétvégével. Az ETO ugyanis a 2019-es triplázás – akkor Danyi Gábor vezetésével bajnokságot, Magyar Kupát és Bajnokok Ligáját is nyert a csapat – óta eltelt négy évben nemcsak az európai elitsorozatot képtelen megnyerni, duplázni sem tud itthon. Immár tehát minden színtéren egyre kiélezettebb a verseny.

Már a BL csoportkörében, a harmadik fordulóban megkondult a vészharang: a kisalföldiek csaknem nyolc év elteltével kaptak ki otthon (28–24-re a Metztől) – ezt megelőzően 2015. október 25-én veszítettek házigazdaként a legrangosabb európai kupasorozatban, amikor a dán Midtjylland győzött 26–21-re. Ezt leszámítva sem volt mindig meggyőző a csapat teljesítménye az idényben, a játék képe alapján látszott, hogy eltűnt a fölénye a meghatározó riválisok ellen, nem véletlenül kapott ki aztán a Rapid Bucuresti-től és Metzben is. Persze amikor nagyon kellett – például az Esbjerg ellen az utolsó csoportmérkőzésen – képes volt megrázni magát és extra teljesítményt nyújtani, ugyanakkor várható volt, hogy ilyen hullámzóan kézilabdázva nem tud a négyes döntőben egymás után két meccset megnyerni. A búcsúzó és Spanyolországba hazatérő Ambros Martín elnézést kért, hogy nem tudta aranyéremhez segíteni a klubot, és sem az előző, sem a most zárult évadban nem volt képes elérni a célokat.

Yvette Broch, Fodor Csenge, Faluvégi Dorottya és Schatzl Nadine is őszintén örült a vasárnapi bronzmeccs után (Fotó: Török Attila)

Ha búcsúzni kell, akkor így, majdnem a csúcson

– Az FTC-nél töltött 18 év után a Vipers elleni BL-döntőben játszotta pályafutása utolsó mérkőzését. Milyen érzések voltak önben az elveszített finálét követően? – Nagyon vegyesek. A tizennyolc évet kimondani is borzasztó… Ennél fiatalabb csapattársam is van most a keretben. Hihetetlenül sok és nagyon jó emlékem van, kiváló csapatokban játszhattam, úgy, hogy cserélődött körülöttem a játékosállomány. A végén összeálltunk az „öregekkel”, Tomori Zsuzsival, Zácsik Szanival, mint egy retró Fradi. Bennem az van, hogy ha búcsúzni kell, akkor így, majdhogynem a csúcson. Szóval nincs bennem hiányérzet. – Hogyan élte meg a budapesti négyes döntőt? – Érdekes, de most izgultam, pedig ritkán szoktam. Az első final four mindenkinek ugyanolyan, teljesen mindegy, hogy harminchat vagy húszéves egy játékos. A metzi negyeddöntős győzelem és továbbjutás volt a csúcs az idényben – az egy oda-vissza vágós párharc volt, idegenben játszottunk, de meg tudtuk csinálni, elhittük, hogy sikerülhet, voltak extra teljesítmények. Az Esbjerg elleni elődöntő egy meccs volt, de azon belül is tudtunk fordítani, ugyanakkor egyértelműen a Metzcel vívott mérkőzés áll előrébb nálam. – Milyen volt karrierje utolsó idénye? – Rendkívül hullámzó. Voltunk fent, voltunk lent, nagyon sok sérülés sújtotta a csapatot, amikor a csoportkörben Bietigheimben hússzal kikaptunk, akkor is voltak hiányzóink. Akkortájt azt mondták, hogy a németeknek a final fourban a helyük, aztán a csoportból sem jutottak tovább. Az élet ad, az élet elvesz. Nekünk most nagyon sokat adott.

Fantasztikus mérföldkő a világrekord

Már szombaton, az elődöntő két meccsén telt ház volt, 20 022 néző ment ki az MVM Dome-ba, ezzel megdőlt a rekord, hiszen korábban sohasem néztek meg ennyien női kézilabda-mérkőzést. A korábbi világcsúcsot a 2013-as világbajnoki döntő tartotta, ahol tíz évvel ezelőtt 19 467-en szurkoltak a Szerbia–Brazília találkozón Belgrádban. A budapesti négyes döntő egyébként már tavaly is rekordot döntött: női kézilabda-klubmérkőzésen azt megelőzően sohasem voltak 15 400-an egy arénában. „Fantasztikus mérföldkő a női kézilabdázásban és óriási bizonyítéka a sportág fejlődésének: nem csupán a pályán, a játékban, hanem a szervezést és a termékfejlesztés professzionalizmusát tekintve is – mondta az Európai Kézilabda-szövetség (EHF) elnöke, Michael ­Wiederer az MKSZ honlapján, de Ilyés Ferenc, a Magyar Kézilabda-szövetség elnöke is büszke volt az új világcsúcsra. „Az Európai Kézilabda-szövetséggel és az EHF Marketinggel együtt az MKSZ 2014-től, az idei eseményt tekintve pedig hónapok óta dolgozik azon, hogy kiemelkedően színvonalas esemény legyen a négyes döntő – fogalmazott Ilyés. – Köszönet kollégáinknak és partnereinknek az erőfeszítéseikért, a mostani rekord pedig nagy büszkeség a magyar kézilabdának és a részt vevő csapatoknak egyaránt.”