Csodás utolsó állomások – Bobory Balázs jegyzete

Kilencven percig a Ferencváros úgy kézilabdázott ezen a hétvégén, a Bajnokok Ligája négyes döntőjében, ahogy nagy tétnél is jól versenyző csapatnak kell: mindent kiadott magából. Hibátlan volt a koncentráció, erős a csapategység, mértanian pontos a taktika, és erőt megsokszorosító az elszántság. Mindez megteremtette az alapot arra, hogy még fél órával az egész évad, illetve a BL-sorozat zárása előtt legyen esélye az FTC-nek Európa csúcsára érni. Aztán jött az utolsó félidő, az elmúlt két évben egyaránt győztes Vipers Kristiansand ellen, amelyben gyorsan elszállt minden álom, a norvégok gyorsan elrendezték maguknak a triplázást.

Szomorkodni nincs miért, a Fradi így is be­lopta magát a magyar sportszeretők szívébe, mert outsiderként, szinte a semmiből, pontosabban a mélyből feltápászkodva majdnem véghez vitte a csodát. Persze feltehetjük a kérdéseket, mi lett volna, ha a magyar csapatnak van lehetősége az elődöntő után három órával többet pihenni, mert ahogy Elek Gábor is hangsúlyozta, az FTC csapatának átlagéletkora egyébként sem annak kedvez, hogy egymás utáni napokon két kőkemény, magyar bajnokihoz képest összehasonlíthatatlanul nagyobb tempójú mérkőzést vívjon meg sikerrel.

Ahhoz, hogy az ellenfél legjobb korban lévő világsztárjait „limitálják”, extra erőfeszítések kellettek volna a Fradi játékosaitól, de józan ésszel ezt nagyon nehéz lett volna elvárni tőlük. És azt se felejtsük el, hogy az ellenfélnél továbbra is a világ legjobb kapusa, az elnyűhetetlen Katrine Lunde tette a dolgát, aki a fináléban is x-faktornak bizonyult.

Nem sikerült, nem lett teljes happy end a Ferencváros tündérmeséje, de hogy rengeteg gátlás, kishitűség, félelem levetkőzésére alkalmas lehetett ennek az évadnak a második fele Márton Grétáék számára, az egészen biztos. A Magyar Kupa döntőjében, a Metz elleni negyeddöntő visszavágóján vagy az Esbjerg elleni elődöntőben és a finálé első félidejében mutatott teljesítmény bizonyította, hogy az FTC magyarjai, veteránjai vagy feltörekvő légiósai együtt, egységként és talán külön-külön is alkalmasak nagy feladatok megoldására.

Elek Gábor távozásával egy tizenöt éves tartalmas, gyakran csodaszép utazás ért véget, de azoknak, akik folytatják a túrát, kutya kötelességük emlékezni az utolsó állomásokra, mert az ott történtekből lehet tovább építkezni, tovább törni felfelé.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!