Hozzáállás, elkötelezettség – Bobory Balázs jegyzete

Ez a történet nagyon nem néz ki jól, bár minden további nélkül megértem, ha egy sportoló családi tragédia, súlyos magánéleti válság vagy sérülés miatt kéri, mellőzzék a nemzeti csapatból.

Nem tudom, bármelyik fennáll-e Tóth Gabriella esetében, aki a klubja által kiadott közlemény szerint lemondta a közelgő, spanyolok elleni két Európa-bajnoki selejtező mérkőzést fizikai és pszichés fáradtságra hivatkozva. Manapság olyan ritka az egyenes kommunikáció az egyesületek hivatalos honlapján, mint a fehér holló, minden „píszi”, vegytiszta, kilúgozott vagy olyan körmönfont fogalmazás, amelyből bármire következtethet az egyszeri szurkoló.

Az viszont alapvetés nálam, hogy amíg egy (elvileg) ereje teljében lévő sportoló – Tóth Gabriella 25 éves – nem él át olyan válságot, amely lehetetlenné teszi a szereplését, addig nemhogy indulnia, hanem rohannia kell a válogatottba, ha hívják. És ha gondjai is vannak, őszintén mondja el a kapitánynak, aztán próbáljon beállni a sorba, majd ha tényleg nem megy, az is tisztességesebb, mint megfutamodni, lemondani, félretolni a „nyűgöt.”

Az, hogy az egykor Görbicz Anita-utódnak kikiáltott fiatal irányító nemet mond Golovin Vlagyimir hívó szavára és a soron következő összetartásra, egyben két fontos mérkőzésre, enyhe kifejezéssel élve is furcsa. Az viszont már érthetetlen, amit a szövetségi kapitány állít, miszerint Tóth Gabi azt kérte, ne csak most, a jövőben se számoljanak vele a válogatottnál.

Kezdjük ott, hogy itt vagy valami orbitális félreértés van, vagy valaki nem mond igazat. Mindettől függetlenül, ha én lennék a szövetségi kapitány, már akkor is lemondanék a játékosról, ha nyomós indok nélkül valóban csak erről a két találkozóról kért volna felmentést – ezt fentebb már megindokoltam, miért. Ha pedig megtörténhet az, hogy egy nagy tehetségnek kikiáltott, a nemzeti csapatba frissen meghívott kézilabdázó 25 évesen lemondja a válogatott szereplést, akkor nemcsak a kapitánynak, hanem klubedzőjének, -vezetőjének, illetve a magyar kézilabdában dolgozó valamennyi szakembernek fel kell tennie magában a következő kérdéseket. Hogy juthatott el idáig Tóth Gabriella? Milyen a viszonya a sportággal, megfelelő-e az elköteleződése, a hozzáállása a kézilabdához?

Persze kibicnek semmi sem drága, s talán az a legszerencsésebb, ha azt kívánjuk, Tóth Gabriella találja meg önmagát, a válogatott pedig fejlődjön és lépdeljen előre – nélküle.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!