Földi és égi jel – Simon József jegyzete

Mert az embernek mindig kell várnia valamire. Csodára, csodajelre, sugallatra, földi vagy égi segítségre – netán mindkettőre. Az elv, hogy segíts magadon, az Isten is megsegít, nagyjából fele-fele arányban érvényesül, mert – mondjuk a kézilabdában a vb-n is – a segíts magadon részébe általában sok, de legalábbis több földi erő is sűrűn beleszól. Vagyis ez a – csúnya, nemszeretem szóval – projekt ötvenszázalékos, magyarán: vagy megvalósul, vagy nem.

Ennél persze többet szeretett volna/szeretne tenni a mérleg jobb serpenyőjébe a Tokióba vágyó magyar kézilabda-válogatott a német-dán közös rendezésű férfi-világbajnokságon. A csodáról, a kissé túlzó éremálmokról gyorsan lemondott, azt is mondhatjuk, a csoportküzdelmekben a szinte „semmiből” érkezők lemondatták. Vagy Argentína és Egyiptom talán megkapta a csodajelet? A sugallatot, a földi vagy égi jelet? Az emberi tényező, az egy kicsi pluszgól pedig kétszer sem úgy alakult, ahogyan a lelkesedéséért, hatalmas szívéért csak kalapemelést érdemlő Csoknyai, Matics kettős meg a csapat akarta.

Szerencsére még semmi sincs veszve.

Pedig a dél-amerikai, afrikai és közel-keleti „óriások” után a valóban nagy és rágósabb falatok, a svédek és a dánok következtek – és ellenük a két megjósolható vereség. Na jó, a svédekkel vívott meccsben kicsivel több volt. Még többet, a középdöntős csoportban az előrébb lépést kínálta az Afrika-bajnok Tunézia ellen szerezhető két pont – és be is söpörte együttesünk a friss apa Lékai Máté dirigálásával.

Égi jel, vagy akinek jobban teszik, a véletlenek összjátéka.

Lehet, hogy erre kellett várni, de az is elképzelhető, hogy ettől függetlenül is jól alakult volna válogatottunk sorsa.

Ha eddig csodát vártunk, mostantól már reménykedhetünk is. Győzött a csapatunk, legjobbunk immár édesapaként lépett pályára, és ez szemlátomást feledtette minden baját és fáradtságát.

Szerdán a norvégok ellen ott kell folytatni, ahol vasárnap abbahagytuk.

Apait-anyait bele!