Ötvenhét válogatottság egyetlen mozdulatban – Gareth Southgate-sorozat, 2. rész

Nem lehet nem azzal a pillanattal kezdeni, amelyben összesűrűsödik Gareth Southgate válogatottbeli pályafutásának drámája – ő is mindig elmondja, a mai napig emiatt emlékeznek rá a legtöbben. Anglia volt a házigazdája az 1996-os Európa-bajnokságnak (akkor hangzott el először a „Football Comes Home”, vagyis „a futball hazatér” szlogen), s bár botrányoktól hangos felkészülés után csak a Svájc elleni szerény 1–1-gyel kezdte el a tornát, Terry Venables szövetségi kapitány együttese meccs­ről meccsre hódította meg a hazai szurkolók szívét. Mire a németek elleni elődöntőhöz ért (vezette: Puhl Sándor), csillapíthatatlan futball-lázban égett az ország, amely története első Eb-győzelmére vágyott, és arra, hogy 30 évvel az 1966-os vb-döntő után újra legyőzze Németországot nagy tornán. Az 1–1 utáni tizenegyespárbajban aztán a két csapat öt-öt rúgója hibátlan maradt, jöhetett a hirtelen halál. A Wembley 75 ezer nézőjének java része aztán leforrázva érezte magát, amikor a hatodikként érkező Southgate jobb alsó sarok felé tartó, gyatra lövését kiütötte Andreas Köpke, majd a következő rúgó, Andy Möller a léc alá vágta a labdát, kiejtve a házigazdát. 

„Csapatkapitányként megkérdeztem, ki vállal tizenegyest. Sokan csak a földet bámulták, jelezve, ne is nézzek rájuk. Gareth viszont feltette a kezét” – emlékezett vissza Alan Shearer, a torna gólkirálya. „Amikor Gareth hibázott, kicsit meghaltam – mondta Terry Venables szövetségi kapitány. – Az a pillanat volt pályafutásom mélypontja. Az életben csak egyszer van arra esély, hogy trófeát nyerj a hazádnak a saját szurkolóid előtt.”

Maga a „bűnbak” így idézte fel a történteket 2012-ben a FourFourTwo magazinban: „Nem voltam nagy tizenegyeslövő, sohasem tartozott az erősségeim közé. Amikor kihagytam, minden erőm elhagyott, nem mertem a csapattársaimra nézni. Arra gondoltam, mekkora lehetőség volt ez nekünk. Nagyon mélyen érintett az eset – ma is hatással van rám. Ha megyek az utcán, még manapság is szóba hozzák. Természetesen ez idegesítő: ha valaki húsz évig játszott, s mindenkinek csak ez a pillanat jut az eszébe, az elég lehangoló, mert rettentő keményen dolgoztam a teljes pályafutásom alatt. Sokan még ma is gyaláznak, ha szembejönnek velem. Végső soron viszont megerősített: ha egyszer sikerül ilyesmit feldolgoznod, bármivel képes leszel megbirkózni.”

Az angol sajtó nem volna angol sajtó, ha riporterei nem vernek tanyát Southgate szüleinek háza előtt, hogy kicsikarjanak néhány mondatot. Az anyuka, Barbara kedvükre is tett egy-két emlékezetes gondolattal, mondott olyasmit is, hogy jól el kellene porolni a fiát, amiért kihagyta a tizenegyest, meg olyasmit:  „Magasan szálltunk. Miért nem kapcsolták hát be a biztonsági öveiket?”

Az egyébként is közellenséggé váló futballista később feltűnt egy Pizza Hut-reklámban, amelyben egy fejére húzott papírzacskóval jelezte, hogy még mindig nem mer az emberek előtt mutatkozni. A híres, önkritikus brit humorban bízott, de nem sült el jól a dolog. „Rengeteg ajánlatot kaptam akkoriban, és mindre nemet mondtam – idézte fel később. – Majd azt gondoltam, meg kell mutatnom, hogy levontam a megfelelő következtetést. De természetesen mindenki félreértette. Jobb lett volna, ha nem vállalom volna el. Tanultam belőle.”

Ettől a valóban nehezen feledhető tizenegyesétől eltekintve azonban szögezzük le: 57 angol válogatottságot nem fúj csak úgy össze a szél senkinek. De a balszerencse mintha már az első pillanattól kezdve kitartó kísérője lett volna: 1995 decemberében Terry Venables meghívására öltötte először magára a címeres mezt, Portugália ellen mutatkozott be, és az első labdaérintésével a lécre fejelte a labdát, alig néhány centi hiányzott a gólhoz. Az akkor már a nevelőegyesületéből, a Crystal Palace-ból az Aston Villába szerződő, és ott középpályásból belső védővé formált játékost úgy megkedvelte Venables, hogy fontos szerepet szánt neki a hazai rendezésű Eb-n is, csak nemigen tudta eldönteni, hogy a védelemben vagy a középpályán játszassa. Az 1996-os tornán az angolok szakvezetője öt meccsen háromszor választotta a 4–4–2-es felállást, ilyenkor Southgate Tony Adams párjaként volt az egyik belső védő. Kétszer (Skóciával és Németországgal szemben) viszont a 3–5–2-es formációra szavazott, ebben a felállásban a skótok ellen középpályást játszott Southgate, a németek ellen pedig jobbhátvédet (ha úgy tetszik, jobb oldali belső védőt). A harmadik csoportmeccsen 4–1-re legyőzték Hollandiát, arra az összecsapásra így emlékezett vissza hősünk: „Abban a tíz évben, amikor a válogatott tagja voltam, a legjobb meccsünk a Hollandia elleni négy egyes győzelemmel végződő volt az Európa-bajnokságon. Sohasem fogom elfelejteni a Wembley látványát, színeit azon az estén.”

A kontinenstorna után Venables távozott a válogatott éléről, és a következő három kapitány (Glenn Hoddle, Kevin Keegan és Sven-Göran Eriksson) egyaránt számított Southgate játékára – bár ez a nagy viadalokon nem mindig mutatkozott meg. A három különböző kapitánnyal lejátszott három tornán már közel sem volt annyi esélye Southgate-nek trófeát nyerni Angliával, mint 1996-ban. A három mester közül egyértelműen Hoddle-t tartotta a legtöbbre.     

 „Kitűnő edző volt, rengeteg izgalmas, új ötlettel      – mondta a FourFourTwo-nak.      – És azt akarta, hogy jó futballt játsszunk. Szerencsétlenül jött ki, hogy az 1998-as világbajnokságon a csoportkörben kikaptunk Romániától, mert így a nyolcaddöntőben Argentína következett      (11-esekkel a dél-amerikaiak győztek – a szerk.)     . Nagy vesztesége az angol focinak, hogy most nem dolgozik sehol.”

Keegan-nel nem cseresznyéztek egy tálból, a 2000-es Eb-n csupán kilenc perc játéklehetőséget adott neki, az utolsó csoportmeccs legvégén, amikor Románia 3–2-es sikere angol búcsút jelentett. Majd az Eb utáni londoni vb-selejtezőn, a régi Wembley-ben rendezett utolsó mérkőzésen, Németország ellen középpályásként vette számításba. Németország és a Wembley – nem jó „kombó” Southgate-nek (legalábbis játékosként). A németek 1–0-ra nyertek, sokan megint őt okolták.  „Nem volt könnyű a helyzetem, mert akkor jó ideje már védőként játszottam, de azért tudtam még a dolgom középpályásként is  – magyarázta később. – De a stratégia is rossz volt, engem Mehmet Schollra állítottak rá, végül teljesen más felállással kezdtek. Ha visszanézzük a meccset, kiderül, hogy nem voltam ugyan kirobbanó formában, de nem miattam veszítettünk.”

A vereség után Keegan távozott a válogatott éléről, és érkezett az első külföldi szövetségi kapitány a „háromoroszlánosok” történetében, a svéd Sven-Göran Eriksson. Kinevezése a játékosokat is meglepte, Southgate a 2002-es vb idején, a braziloktól a negyeddöntőben elszenvedett 2–1-es vereség után azt találta nyilatkozni róla:   „Winston Churchillre számítottunk, de Iain Duncan Smitht      (konzervatív brit politikus – a szerk.)      kaptuk.” Nem    győzött elnézést kérni utána. A csalódás is szólhatott belőle, hiszen egyetlen percet sem kapott a vb-n, így hiába szerepelt rendszeresen a selejtezőben és a tét nélküli mérkőzéseken, a 2000-es Eb-n és a 2002-es vb-n összesen kilenc perc jutott neki. A 2004-es Európa-bajnokság előtti selejtezőben három meccsen ugyan pályára lépett még, de miután nem került be Eriksson tornakeretébe, nem keltett meglepetést, hogy 2004-ben, 33 évesen visszavonult a válogatottól. Ötvenhét meccsen képviselte Angliát, két gólt szerzett, Luxemburg és Dél-Afrika ellen.

(A következő részben: Az edzői pályán)