Dunai jelentés – Csillag Péter publicisztikája

A DUNA VALLOMÁSA című versében Ady Endre fájdalmasan éles tükröt mutat a magyar társadalomnak, kegyetlen szembenézésre késztetve a történelem hullámain önfeledten ringatózó dunai népet. A sötét panasz 1907-ben Párizsban, a távolból tört fel a költőből, és mint kortársa, Bölöni György író-újságíró rávilágított: „Messziről jobban látja Magyarországot, és tisztábban pereg előtte mindaz, ami otthon történik.” Vatai László, az Amerikába szakadt református lelkész, filozófus, irodalomtörténész írta a műről: „Vannak nyílt, tiszta tájak, ahol az élet szabadon bontakozhat ki, s vannak titkokat rejtegető földek. A Kárpát-medence az utóbbiak közé tartozik. Megvan a külön törvénye, titka, bűne és bűnhődése […] A költő gyóntat, és a Duna vall. A legegzisztenciálisabb kérdéseket teszi fel Ady, s a legszörnyűbb feleleteket kapja rájuk.”

Talán nem tartozik a legnépszerűbb „Ady-slágerek” közé, mégis érdemes újra és újra fellapozni a Duna-költeményt és elmerülni fojtogató örvényeiben. „»Mindig ilyen bal volt itt a világ? / Eredendő bűn, lanyha vétek, / Hideglelés, vergődés, könny, aszály? / A Duna-parton sohse éltek / Boldog, erős, kacagó népek?« // S halk mormolással kezdte a mesét / A vén Duna. Igaz az átok, / Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz: / Mióta ő zúgva kivágott, / Boldog népet itt sohse látott. // A Duna-táj bús villámháritó, / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték.”

Jelen cikk nem önsorsrontásról, Kárpát-medencei átokról, öröklött bűnökről szól, csupán könnyed nyári merengés lenne a dunai vízi élet vidám és színes képeiről. „Erkélyen ülsz, a szeptemberi nap / elnéző sugara alatt, / lábad előtt a Duna már / a tél fele folydogál, / de nem sejti még, fény-eres. / Két balek evezős az ár / közepén fölfelé evez: / vadul csapkod s egyhelyben áll. / Papírodon egy balga légy / örömmel dörzsöli össze két / elülső lábát, mintha csak / június volna még. / Bezzeg a bölcsebb nyárfa reszket. / Ó összkomfortos pillanat: / Schubert szomorkodik helyetted.”

Eörsi István író, költő 1963-as hangulatjelentése, a „Lupaszigeti improvizációk” című mozaik születése óta eltelt több mint hat évtized, az összkomfortos pillanat azonban egyre zavarosabbnak tűnik. Az említett kicsiny szigethez személyes szálak fűznek, és a dédapám, Molnár-C. Pál festőművész idejéből megmaradt családi nyaraló kitűnő terep a dunai vízi világ átalakulásának megfigyelésére. „Csend és nyugalom ül a habokon, régi emlék, Duna-parti ház” – hangzik Mikes Éva 1968-as dala, egyre hamisabban, kell hozzátennem, az elmúlt tíz-húsz év változásai alapján ugyanis félő: valóban régi emlék marad már, amikor még csend és nyugalom ült a habokon. Nemrég előkerült egy 2008-as házi videó a budakalászi Duna-partról, a filmkockákon szinte meseszerűnek hat az érintetlen parti környezet, a burjánzó folyó menti fák természetes rendje, a sokféle zöldben pompázó növényzet zavartalan nyugalma. Ahol a felvételek készültek akkor, ma két nagy hajótároló telep működik, széles lejáróval, kitisztított parttal, kiépített infrastruktúrával. Nyári hétvégéken szünet nélkül jár a sólyázókocsi a jachtokkal, hódít a modern civilizáció, a folyó menti erdő látványosan megritkult. Tanulságos látni, ahogy évről évre veszíti el terét a hagyományos vízi sportok közege a Dunán, gyűri maga alá a pöffeszkedő kortrend az evezősök egyszerű világát, a természet tiszteletén alapuló szellemiséget. A régimódi keelboatosok, a csendes szorgalommal edző kajakosok, a túrakenuban lapátoló vízitúrázók látványosan félreszorulnak, a közös folyó másodlagos használóivá lesznek, miközben a vizet szemérmetlenül veszi birtokba az új idők köre: zúgva cikáznak a jetskik, hasítanak az óriás motorcsónakok, a tengerjáró jachtok, a hangszóróból üvölt a zene, harsog a táj, csillog az aranylánc, villan a napszemüveg, pazar a buli. Az elmúlt években elharapódzó gyakorlat gyökerei régebbre nyúlnak vissza, Kasza Pál Élet és Irodalomban publikált, huszonöt évvel ezelőtti cikke (Egy evezős hangja 2000-ből) csírájában érzékeltette a jövőben kibontakozó problémát.

„A legújabb csapás: a motorcsónak. A nagy sűrűségben előforduló motorcsónakoknak köszönhetően a Duna hullámai nem szűnnek nyugodni, a víz felett pedig gázolajfelhő lebeg. Az utóbbi idők nagy teljesítményű példányai hatalmas, éles hullámokat vetnek, a motoros már több kilométerrel távolabb száguld, mikor az evezős még mindig küzd a beborulás, a becsapó víz és az elmerülés ellen. Aztán rögtön jön a másik motoros, és kezdődik minden elölről. A sportszerű motoros nem közelíti meg az evezőst, nem húzza rá a gázt, nem köröz körülötte. A sportszerű motoros nem bőgeti a motort, hanem felmegy olyan partszakaszra, amelyre az emberi erővel hajtott evezősjárművek már ritkábban jutnak fel, így legfeljebb egy másik motorost zavarhat. A sportszerű motoros a beborult evezőst kihúzza, és nem feddi meg elő- és befordulásáért, még inkább, ha neki köszönhető a borulás.”

Hasonló témájú tavalyi cikkemben (A Duna aranya) Siklóssy Lászlót idéztem, aki A magyar sport ezer éve című 1929-es könyvében a Hunnia Csónakázó Egyesület demokratikus szemléletét így mutatta be: „A Duna mindenkié. És a sport is mindenkié. Mindenkié, aki sportintellektusa által méltónak bizonyul rá.” A sportintellektus meglehetősen bizonytalan kategória, Széchenyi Istvánban mindazonáltal bizonyosan megvolt, és talán nem véletlen, hogy – Siklóssy említett műve alapján – az evezősport iránt különös rokonszenvet táplált: „A legnagyobb magyar számos sportérdeklődése közt volt egy sportág, amelyet ő – ha nem is purifikált a lóversennyel – intézménnyé emelt, amelyet nagyon szeretett, amelyben sok öröme volt. Ez a sportág az evezés volt s az intézmény a Csónakda, más néven Hajós-Egylet. […] A forradalmi évek, az elnyomatás korszaka, majd Széchenyi tragikus halála nyomát is eltörölték volna Széchenyi intézményei e Benjáminjának, de lám, az apák munkáját folytatják a fiúk és 1860-ban a Budapesti Hajósegylet Széchenyi István gróf emlékezetére alakul meg. Mintegy tíz évig volt az evezőssport a mágnások sportja. Ekkor szép csendesen, barátságosan átalakult a középosztály sportjává. Ez időtől fogva tervszerűen, meggondoltan szaporodtak a középosztály evezősklubjai, amelyek egy fél évszázadon át hirdették a dunai evezés és dunai fürdés dicsőségét. Próféta szavuknak a világháború utáni időben adtak hitelt. Az evezősök példája egyszerre csak megmozgatta a tömegeket. Ma már mindenki fürdik a Dunában és majdnem mindenki – ha nem is evez – csónakázik.”

A száz évvel ezelőtt megtalálni vélt „folyóközösség” az évtizedek folyamán megbomlott, a hivatkozott Élet és Irodalom-cikk az ezredfordulón kissé naiv előrejelzésekkel, de már feketén-fehéren leírta a folyamatot: „A Dunán megkezdődött a kasztosodás, jellemző az intolerancia, az adok-kapok. A motorosok nincsenek tekintettel az evezősökre. Ha vita keletkezik, a felek sajnálatosan elragadtatják magukat, és egymást rendszerint a vízi sportokhoz méltatlan módon minősítik. A vadul hajtó motorcsónakosok támasztotta veszély az evezősök számára újszerű és komoly, mert nemcsak hogy elrontja szórakozásukat, a sport örömét, hanem fizikailag jelent fenyegetettséget. Már látható, hogy ez az áldatlan állapot elveszi az evezősök kedvét a dunai túrázástól. A még kitartók panaszkodnak, és egyre durvább összecsapásokról hallani a két kaszt között.”

Fenyegető a sejtés, hogy a felvázolt vízi kasztrendszer és társadalmi hullámverés nem ér véget a Duna partjainál, a szárazföldre is régen kicsapott már. Hogyan is szól Ady Endre fanyar párizsi jóslata? „»Sohse lesz másként, így rendeltetett«, / Mormolta a vén Duna habja. / S boldogtalan kis országok között / Kinyujtózott a vén mihaszna. / És elrohant tőlem kacagva.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!