A támogatók egyelőre nem igazán rajongják körbe az emelőket, a szövetségnek momentán egyetlen szponzora sincs, így a februárban a válogatott élére lépett szövetségi kapitány, Szalai György megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a legjobbak nagy része úgymond „lóg a levegőben”: nincs állásuk, többségüket még mindig a szülők tartják el.
Ezért aztán a lehető legtöbb időt szeretnék edzőtáborban tölteni, mert csak ott tudnak rendesen enni; ha elengedik őket, a normális kalóriabevitel már egyáltalán nem garantált…
Más kérdés, hogy az edzőtáborok költségeinek előteremtése szintén gondot okoz a vezérkarnak (még szerencse, hogy a kapitány tatai, így ő otthonról jár be edzést tartani, s megspórolják az ő költségét), ráadásul azt a 9 millió forintot is össze kell szedni, amelyből a válogatott elutazhat a Dominikai Köztársaságba, elvégre az „IWF-hagyományoknak” megfelelően újra egzotikus helyszínen kerül sor a világbajnokságra.
Erre pedig 15 versenyzővel szeretnének kivinni, mert a vb beleszámít az olimpiai kvalifikációba, és mint Zsuga Imre alelnök fogalmazott, az már most látszik: „ha nem jut ki legalább három fiú és két lány Pekingbe, akkor befellegzett a magyar súlyemelésnek.”
Szalai György félreérthetetlenül jelezte: keményen gyúrják ugyan a súlyokat a mieink, ám a nemzetközi versenyeken rendre kiderül, „egy sor olyan ország van, ahol nem igazán működik a doppingolással kapcsolatos zéró tolerancia…”
A kapitány közölte, a honi orvostársadalomtól várnak valamiféle segítséget, mert az emberi erő és a táplálék-kiegészítők szedése csupán egy adott szintre katapultálja a versenyzőt, ám a legjobbakkal aligha kelhet versenyre.