Erődemonstráció Párizsban – Szöllősi György jegyzete

Elhűlve olvastam azokat az izzadság­szagú elemzéseket, amelyek a párizsi olimpia záróünnepségének másnapján próbálták elmagyarázni, hogy tulajdonképpen kudarc a magyar csapat, a magyar sport szereplése. A mélyreható szakmai elemzések során persze végig kell majd venni, hogy egyik-másik kevésbé sikeres vagy csalódást keltő sportágban min múlott a még jobb szereplés, a remélt (arany)érem elmaradása (birkózás, vízilabda, cselgáncs, kajak-kenu), de ahogy lenni szokott, voltak kellemes meglepetések, önmagukat felülmúló magyar sportolók, nem várt pazar teljesítmények is (itt említeném a tekvandós Márton Viviana lehengerlő szereplését, de az előzmények és a körülmények tükrében az úszó Milák Kristóf és Rasovszky Kristóf vagy az öttusázó Gulyás Michelle elképesztő győzelmét is, vagy éppen az olyan roppant népszerű sportágakban és számokban szerzett 4. helyezéseket, mint amilyen az országúti kerékpár, a vitorlázás, a férfi 100 méteres gyorsúszás).

Ezek azonban a szakemberekre, a szaksajtóra és a vájt fülű sportrajongókra tartozó, a következő hetekben részletesen kitárgyalandó finomságok, az úgynevezett nagy kép önmagáért beszél. A hasonló földrajzi elhelyezkedésű, gazdasági fejlettségű, sportkultúrájú, a tágabban értelmezett régiónkhoz tartozó kisebb és nagyobb országok között messze a legjobban szerepeltünk Párizsban, ami ráadásul hagyományos vezető szerepet jelent, az olyan nálunk gazdagabb és/vagy nagyobb országokkal szemben is, mint amilyen Ausztria (rendben, itt a mindenkori téli olimpia azért árnyalja a képet), vagy az önmagához képest is mélyponton lévő Lengyelország. És büszkeségre okot adó a globális összehasonlítás is, hiszen tartjuk a helyünket a legjobb 15 ország között, Európában csak szupergazdag vagy hatalmas országok, s világszerte is szinte kizárólag kontinensnyi nagyságú/népességű vagy vezető gazdasági erejű országok sorjáznak előttünk. És közülük is jó néhány mögöttünk.

Miközben a fél világ elképesztő erőfeszítéseket tesz a felzárkózásért, tartjuk a pozícióinkat, s nálunk szinte természetes a 19 érem (köztük hat arany), miközben Romániában már sikernek számít a három elsőség, olyan fantasztikus sportnemzetek pedig, mint Spanyolország (5), Brazília (3), Lengyelország (1) vagy Törökország (0), mind kevesebb aranyérmet gyűjtöttek a most véget ért nyári olimpián. Nem csoda hát, ahogy Gyulay Zsolt MOB-elnök fogalmaz, vagyis hogy sokan irigylik őt a nemzeti olimpiai bizottsági elnökök közül. Gondoljunk bele: a föld legnépesebb országa, a 140 magyarországnyi lakosságszámú India mérlege 0 arany-, 1 ezüst- és 5 bronzérem volt Párizsban. A jól láthatóan globalizálódó és egyre sűrűbb mezőnyben tehát kétszer annyi (háromszor annyi arany) érmet nyerni, mint száz éve, az 1924-es párizsi olimpián, s a 21. század második legjobb szereplését produkálni, majdnem megismételve a három évvel ezelőtti tokiói rekordszereplést – óriási siker, igazi erődemonstráció. Le a kalappal a magyar sport teljesítménye előtt, avagy stílszerűen: „Chapeau!”