Az Őrült, a Mór és a Zarándok is szögre akasztotta

BACSKAI JÁNOSBACSKAI JÁNOS
Vágólapra másolva!
2010.12.29. 12:49
null
Jens Lehmann és a labda sokszor nem voltak jó barátok (Fotó: Action Images)
Címkék
Miután kihevertük a karácsonyi üdvözlő versikék és ünnepi ételek okozta kulturális és kulináris sokkot, kitöröltük a nyálasabbnál borzalmasabb, boldogságot kívánó kínrímes üzeneteket emailfiókjainkból, és megesküdtünk, hogy FW-t legközelebb csak futballmenedzser-játékokban akarunk látni, különben a fenyőfa-farigcsáló baltánkhoz kapunk, és bekerülünk a világsajtóba szűkebb pátriánk kárára elkövetett rémtettekkel, itt az ideje, hogy számba vegyük éves veszteségeinket. Természetesen futballszakmai szempontból, azaz sorra vesszük, mely nevesebb labdarúgók vonultak vissza 2010-ben. Háromrészes sorozatunk első darabját olvashatják alant.

 

 

Jens Lehmann

A megbízhatatlan kapus szobrához keresve sem találnánk jobb modellt az 1969-ben született német Lehmann-nál, aki a 2006-os világbajnokság előtt a nemzetközi futball egyik negatív főszereplője lett (minden követ megmozgatott, fúrt-faragott-könyökölt-tyúkszemre lépett, hogy kiszorítsa Oliver Kahnt a válogatott kezdőjéből), majd hazája hőse az argentinok elleni tizenegyespárbajban. Az itt puskaként használt cetlijével bevonult a vb-legendáriumba, majd később, amikor a bronzmérkőzésre átadta helyét a nála kétségkívül nagyobb pályát befutó Kahnnak, sokan megbocsátották szépszámú bűneit.

De miért is került Lehmann sorozatunk első részébe (azon kívül, hogy visszavonult)? Mert nem akármilyen egyéniség volt. A parádés reflexekkel rendelkező kapus útját borzasztó potyagólok, kapitális aláfutások, edzőbosszantó nyilatkozatok, arrogáns gesztusok, nevetséges okokból kapott piros lapok, reklámtábla mögé vizelés és sok-sok büntetés övezte. Karrierje leszállóágában szegényt már a labdaszedők is megalázták (de a közhiedelemmel ellentétben nem ő robbantotta ki testvérével a világgazdasági válságot, Lehmann Brothers néven).

A Schwarz-Weiss Essen neveltje az akkor még másodosztályú Schalkéban lett profi futballista, és bár sokszor keveredett viharba egy-egy mérkőzésen, az ősi ellenség Dortmundnak fejelt gólja és az Inter elleni UEFA-kupa döntőben nyújtott zseniális teljesítménye okán népkedvenc lett, és őszintén meggyászolták, amikor a Milanhoz távozott 1998-ban, mégpedig 4.3 millió mai euróért. A válogatottban is debütáló német kapus Sebastiano Rossi utódjának volt kiszemelve, de pár mérkőzés után kitelt becsülete, télen haza is tért a Bundesligába – a Dortmundhoz. Ahol a gyenge kezdés után egyre jobban ment neki, majd amikor újra hullámvölgybe került, Arsene Wenger az Arsenalhoz csábította, és még fizetett is érte 3.5 millió eurót.

Lehmann az ágyúsoknál a kapuja előtt nyílt napokat szintén gyakran tartó David Seaman örököse lett, és bizony alaposan rácáfolt a benne kétkedőkre, nagy szerepe volt a „verhetetlen" gárda menetelésében, majd némi kötelező visszaesés után újra remekelt, a Bajnokok Ligájában 2006-ban például góltalansági rekordot állított fel védőivel. Igaz, a BL-fináléban aztán kiállították a 18. percben... A nemzeti csapatban ekkorra lett alapember, a 2006-os vb után két év múlva a kontinenstornán is kezdő volt. Itt ludas volt a döntőben kapott gólban, bár később javított a mérkőzés során. Ezzel véget is ért nationalelf-beli karrierje (bár megfenyegette a világot azzal, hogy visszatér a dél-afrikai vb-re, de Joachim Löw kapitány elegendőnek látta, ha csak saját pulóverével bünteti be a jónépet), majd hazatért a Stuttgartba, innen is vonult vissza két idény után, mint a Bundesliga akkori legidősebb futballistája.

Az idevágó örökranglistán egyébként a negyedik Klaus Fichtel, Uli Stein és Toni Schumacher mögött. A sváboknál gyakran keveredett kisebb-nagyobb botrányba, volt, hogy a keretből is kitették, majd rekordbüntetést kapott vezetőkritizálásért, akadt, amikor Dugovics Tituszt játszott egy üldögélő fotóssal – akárhogy is, egy ilyen jelenség bizony hiányozni fog a futballpályákról. Utolsó bajnokiját követően még egy barátságos találkozón szerepelt a VfB színeiben, és jutalombüntetőjét jellemző módon átrúgta a szomszédos kisközségbe. Viszlát, Őrült Jens (csodálkoznánk, ha nem hallanánk még rólad), köszönjük a vicces perceket, és nem feledjük varázslatos bravúrjaidat sem!


LEHMANN ŐRÜLTSÉGEI
FEJES GÓLJA A DORTMUNDNAK

 

Rubén Baraja

A megbízható, mindig magabiztosságot sugárzó spanyol középpályás egy korszak jelképe volt a Valenciában, és sokáig válogatottjának is meghatározó tagja volt. Klubja fénykorában főszerepet vállalt, de a nemzeti tizenegy éppen akkor kezdte legszebb napjait élni, amikor hősünk kikopott onnan. Az 1975-ben született Rubén Baraja Vegas szülővárosában, Valladolidban, a Realban kezdett el futballozni, és 18 évesen debütált az első osztályban, ráadásul góllal. 1996-ban az Atlético Madridhoz került, ahol sokáig csak a B-csapatban szerepelt, igaz, nem volt könnyű bekerülni Aguilera, Quinton Fortune, Vladimir Jugovics, Juninho Paulista, Óscar Mena, Roberto, Santiago Solari, Valerón vagy Giorgio Venturin közé a középpályára.


Ruben Baraja a Valenciában vált ismertté (Fotó: Action Images)
Ruben Baraja a Valenciában vált ismertté (Fotó: Action Images)

Az 1999–2000-es idényben hol bekerült a kezdőbe, hol kispadozott, de a Valencia mégis látott benne fantáziát, olyannyira, hogy 10.8 millió mai eurónak megfelelő összeget adott érte. Megérte: hamarosan összeállt a remek Mendieta, Angulo, Baraja, Kily González kvartett, majd Baraja David Albeldával alkotott tengelyt hosszú időre a válogatottban is. A klubból Albelda és Bara(t)ja kihozta a maximumot (két bajnoki cím, UEFA-kupa-győzelem, BL-döntő), de a nemzeti csapattal, amelyben 2000 októberében mutatkozott be, hősünk sem a 2002-es világ-, sem a két évvel későbbi Európa-bajnokságon nem járt szerencsével. 2005-re kopott ki onnan végleg, innentől kezdve egyre többet bajlódott sérüléseivel.

Utolsó előtti idényére még összekapta magát, az utolsóban már ritkábban játszott. Amikor a Tenerife elleni bajnokin lecserélték a 89. percben, kitört a valenciai Mestalla-stadion egyik legmeghatóbb ovációja. Jobban örültek a népek a spanyol futball egyik legarisztokratikusabb tagjának búcsújakor, mint amikor egy perc múlva Alexis megszerezte a győztes találatot...

BARAJA ÉS A VALENCIA

Fernando Morientes

Akár csak Baraja, Fernando Morientes is lekéste pár évvel a spanyol futball csúcspontját. A klasszikus középcsatár a „régisulis" támadók egyik legjellegzetesebb alakja volt a 2000-es években, annak ellenére is, hogy sem a Realban, sem a válogatottban nem teljesedett ki igazán karrierje. Hogy miért állítjuk ezt? A királyi klubban háttérbe szorult remek cimborája, Raúl, majd a légióshad miatt, az Armadával pedig nem ért célba egyetlen nagy tornán sem.

No de ide nekünk egy ilyen karriert: hősünk az Albacete színeiben lett profi labdarúgó, majd 19 évesen a Real Zaragozába igazolt, ahol gólerősen futballozott a Real Madridtól kölcsönvett Danival oldalán, így két idény múlva, 1997-ben a királyi klubba távozhatott, amelynek színeiben háromszoros BL-győztes és kétszeres bajnok lett. Olyan klasszisokkal kellett megharcolnia, mint Raúl, Predrag Mijatovics, Davor Suker, Nicolas Anelka– többnyire sikerrel.

Legendás kettőst alkotott Raúllal, akit jól ismert az utánpótlás-válogatottakból. 2002-ben, Ronaldo érkezésekor ingott meg helye, egy idény múlva kölcsönadták a Monacónak, ahol gólerősen és igen motiváltan futballozott, a BL-ben odafricskázva a Realnak is. Egy sikertelen félidény után végül, mert a Michael Owen, Ronaldo párosuk igen gólerős (és egészséges) volt akkoriban, eladták őt a madridiak a Liverpoolnak. Ezzel meg is tört „Mór" karrierje: Angliában hatalmas várakozás övezte, de a másfél év alatt elért egy tucat találat nem érte meg az érte kiadott 9.25 millió eurót.

Ötért vitte haza 2006 nyarán a Valencia, ahol hiába „szívta fel magát" első évében, szép lassan leeresztett. Sérülésekkel is bajlódott, bár a szíve mindig vitte előre, három szezonnal később nem hosszabbítottak vele szerződést. Az Olympique Marseille viszont látott benne fantáziát, pontosabban a klub edzője, Didier Deschamps emlékezett rá a régi szép monacói időkből. A spanyol októberig rendszeresen pályára lépett, aztán kikopott a csapatból, a nyáron pedig úgy döntött, hogy felbontja szerződését, és visszavonul. A nemzeti csapatban 1998 és 2007 között 47 találkozón 27 gólt szerzett, klasszisát jellemzi, hogy az 1998-as és a 2002-es vb-ken összesítve 7/5-ös mérleggel zárt.

Legemlékezetesebb találatát 2002 nyarán szerezte Dél-Korea ellen, de hiába fejelt a hálóba (pontosabban hiába fejelte a labdát a hálóba), az egyiptomi játék(el)vezető, Gamal Gandur nem ítélt gólt arra hivatkozva, hogy elhagyta a játékszer a játékteret (amúgy nem). Ha megengednek némi személyeskedést: családilag is emlékezetes pillanat volt ez, lévén szegény nagymamámat is megviselte a dolog, mérgében akkorát vágott az asztalra, hogy hetekig borogathatta (mármint a kezét)... Utolsó válogatottbeli mérkőzésén Fernando Torres váltotta (mármint Morientest), szimbolikus módon.


A MÓR MEGTETTE KÖTELESSÉGÉT AZ ELMÚLT 17 ÉVBEN

Oliver Neuville

A szerény német támadó virágkorában kétségkívül egyike volt a Bundesliga legveszélyesebb muskétásainak, de minden kvalitása ellenére sem vált klasszissá. Viszont kiváló kiszolgáló személyzet volt a svájci-német kettős állampolgár: legszebb napjaiban a Leverkusenben Ulf Kirstennek, a Nationalelfben Miroslav Klosének „dolgozott alá" mesterien. A német-belga-olasz gyökerekkel rendelkező Neuville hol máshol, mint Svájcban született, és a Servette volt első komolyabb klubja, ahol Sonny Anderson örökébe lépve olyannyira belelendült a gólszerzésbe, hogy kis híján a Bayern München is leigazolta.

Végül a Teneriféhez került, és a Kanári-szigeteken együtt futballozhatott a csatársorban a két spanyol válogatottal, Juanelével és Felipével (mindketten 1994-es vb-résztvevők), a spanyol góllövőlistán korábban harmadik, majd második helyen záró bosnyák Meho Kodróval, de eme illusztris társaság sem ihlette meg a nagyipari góltermelésre. Ennek ellenére a Hansa Rostock, minden bizonnyal svájci szép napjaira emlékezve leigazolta 1.8 millió mai euróért, és Neuville valósággal megtáltosodva nyolc, majd tizennégy gólt vágott a Bundesligában.

A Leverkusen le is csapott rá, 4.5 millióért, és mivel a németek akkoriban is akut csatárínségben szenvedtek (abban az esztendőben játszott a válogatott támadósorában például Michael Preetz, Marco Reich és Alexander Zickler is), honosították az éket, aki onnantól kezdve 2006 végéig stabil Nationalelf-kerettag lett (bár eleinte tolmácsolni kellett számára a kapitányi szentenciát). A szürkék hegedűse a 2002-es világbajnokságon Carsten Janckert a kezdőből kiszorítva hat találkozón lépett pályára, Paraguay ellen győztes találatot jegyzett a nyolcaddöntőben.

A 2006-os vb-n eggyel ennél is többször léphetett gyepre (mindannyiszor csereként, de a lengyelek elleni csoportmérkőzés egyetlen gólját ő szerezte, a 90. percben). A 2008-as kontinenstornára a másodosztályból is odaért, de csak pár perc jutott számára osztályrészül. Ekkor már a Borussia Mönchengladbach profija volt, hiszen időközben a Leverkusent elhagyta, korábban pedig Bundesliga I-es góllövő cipőjét...

A következő két idényében egy gólt szerzett, így aztán nem is csoda, ha ingyen elengedték a másodosztályú Bielefeldhez, ahol szintén hamar kitelt a becsülete: 2010 decemberében, mivel a 37 éves csatár nem volt elégedett azzal, hogy legtöbbször csak csereként számítottak rá, kérte a vezetőket, hogy bontsák fel a szerződését. Nem is talált süket fülekre, így ezzel az aktussal Neuville befejezettnek nyilvánította kétségkívül nem mindennapi profi pályafutását.

A BRAZILOK ELLENI SZABADRÚGÁSA A 2002-ES VB-DÖNTŐN

Roy Makaay

Vigyázz, Makaay! Be ne ... ijedj! – inti a Bëlga zenekar azt a hollandust, aki éppen Neuville utóda lett Tenerifén. Csak sokkal drágább (hatmillió euróért vették), és sokkal eredményesebb: az 1975-ös születésű, odahaza a Vitesse-ben 109 találkozón 42 gólt jegyző ék két idény alatt 21-szer ünnepeltethette magát tenerifei színekben. A kiesés után a Deportivo vette meg, ahol a „Fantom" a spanyol bajnokság legjelesebb góllövői közé verekedte fel magát. A Szuperdeporral bajnok és kupagyőztes lett, egyéniben 2003-ban spanyol és európai aranycipős.

Ezt már a Bayern München sem hagyhatta tett nélkül (főként, hogy Makaay az előző évben Münchenben mesterhármast vágott): jó néhány nagycsapatot megelőzve 19.75 milliós klubrekordért megvette őt, mint Giovane Élber utódját. A bajoroknál hamar népkedvenc lett a puritán holland, aki háromszor is a második helyen végzett a Bundesliga góllövőlistáján, a Real Madrid ellen pedig a BL leggyorsabb találatát szerezte. Négy idény alatt 178 bayernes fellépésén 102 alkalommal volt eredményes, 32 éves korában mégis eladták, Miroslav Klose és Luca Toni érkezése miatt. Ötmillióért a Feyenoord csapott le rá, és igen jól tette, hiszen hősünk három idény alatt félszázszor volt ott eredményes.

Visszavonulásakor minden bizonnyal keserű szájízzel gondolt vissza válogatottbeli karrierjére: bár 1996 és 2005 között 43/6-os mérleget hozott össze a narancsos mezben, szerepelve a 2000-es és a 2004-es kontinenstornán is, pechjére vele egy időben olyan klasszis csatárok szolgálták a holland válogatottat, mint Ruud van Nistelrooy, Patrick Kluivert, Jimmy Floyd Hasselbaink és Dennis Bergkamp, és olyan kiválóságok, mint Pierre van Hooijdonk, Jan Vennegoor of Hesselink vagy Dirk Kuyt. A nemzeti csapattól a 2008-as olimpián búcsúzott el, a Feyenoord szurkolóitól pedig utolsó bajnokiján egy mesterhármassal, ráadásul annak a Heerenveennek lőtte, amely ellen első gólját érte el a holland élvonalban, még 1994-ben.

Jelenleg is a rotterdami egyesületnél dolgozik utánpótlásedzőként. Zárásként meg kívánnám jegyezni, hogy Makaay fizimiskája a masszív Terence Hill-rajongóknak nem véletlenül ismerős, hiszen szakasztott úgy néz ki, mint Neil Summers, a Nevem senki Mókuskája.


A FANTOM BÚCSÚJA

Giovanni van Bronckhorst

Hogy tovább fűzzük egymásba a szálakat, következő páciensünk közvetlen közelről, csapattársként szemlélhette Makaay búcsúbajnokiját. Giovanni van Bronckhorst, a támadó középpályásból lett balbekk, majd középső szűrő maga általánosságban véve úgy intett búcsút a profi világnak, ahogyan minden futballista szeretne: utolsó idényében kiválóan játszott a klubjában és a válogatottban is. Pályán töltött végső pár órájában egy világbajnokság legjobbjai közé került, egy csodagólt is postázott, és igazán nem rajta múlott, hogy nem világbajnokként akasztotta szögre cipőjét.

A maláj származású Van Bronckhorst a Feyenoord neveltje, 15 évesen már fizetést kapott a klubtól, és 1995-re, húszéves korára stabil alapember lett a rotterdamiaknál. Akkoriban középpályásként tüsténkedett, klubjában többnyire Jean-Paul van Gastel és Paul Bosvelt mellett. Nem is eredménytelenül, elvégre 21 esztendősen bemutatkozhatott a válogatottban, amelynek színeiben három-három világbajnokságra és Eb-re jutott el. 1998 nyarán 7.5 millió euróért az akkoriban a mainál nagyságrendekkel erősebb skót gigász, a Rangers vette meg, a holland mester, Dick Advocaat kívánságára; és olyan kiváló középpályás kollégák közé került hősünk, mint Jörg Albertz, Barry Ferguson, Andrej Kancselszkisz, Claudio Reyna, Jonas Thern, Ronald de Boer vagy Tugay.

Kiváló technikai képességeivel (sokszor irányítóként lépett pályára) kitűnt társai közül, az Oranjében, nemzeti csapatában is egyre markánsabb szerepet játszott, ezért is adott érte az Arsenal 2001 nyarán 13.5 millió eurót (korábban hívta például a Roma és az Atlético Madrid is). Amit aztán erősen meg is bántak az ágyúsok, lévén hősünk középen Patrick Vieira, Ray Parlour, Gilberto Silva és Edu, szélen Robert Pirés miatt nem lett stabil alapember. 2003-ban kölcsönadták a Barcelonának, a katalánok egy szezon múlva alig kétmillióért végleg meg is szerezték az ekkor már főleg balhátvédként, vagy ritkábban szűrőként bevetett Van Bronckhorstot, aki a 2006-os BL-fináléban állt nemes bosszút a londoniakon megbízható játékával.

Ám stabil csapattaggá a következő idényben sem nőtte ki magát, haza is tért a Feyenoordhoz az akkor már 32 éves játékos, mégpedig ingyen. Már-már leírták, pedig éppen akkor kezdett bele másodvirágzásába: középső védekező középpályásként a válogatott keret egyik legbiztosabb tagja lett. Nagy álma a vb-győzelem volt, de ezt nem sikerült elérnie: 1998-ban negyedik lett az Oranje (hősünk nem lépett pályára a tornán), 2006-ban a portugálok egy örökké emlékezetes, futballmérkőzésnek álcázott szabadfogású csontkovácsolás alkalmával a legjobb 16 között ütötték ki a hollandusokat („Giót" is kiállították), 2010-ben pedig hiába meneteltek a tulipánosok a fináléba, a spanyolok végül nagy csatában jobbnak bizonyultak.

A döntőben a társaihoz képest úriemberként futballozó Broncki két alkalommal is utolsó mezőnyjátékosként mentett, hatalmas spanyol ziccerben. A 2010 nyarán cipőjét szögre akasztó szűrő búcsútornáján egy fantasztikus föld-levegő rakétát postázott az uruguayiak kapujába: a találatot a neves szakhonlap, a nemzetisport.hu értő olvasói hatalmas fölénnyel szavazták meg a vb, majd az év legszebb góljának.

Émerson

Kissé kilóg a sorból az egykori kiváló védekező középpályás, Émerson Ferreira da Rosa, hiszen a szűrőt 2009 végén megműtötték, és tavalyi visszavonultak-sorozatunk írásakor még nem tudhattuk, hogy folytathatja-e karrierjét. Émerson érdekes pályafutást tudhat magáénak, hiszen fénykorában kétségkívül a világ egyik legjobbja volt posztján, sikerei csúcsán a Real Madridhoz igazolt, majd szinte minden átmenet nélkül NB I-es szinten kezdett el futballozni. A középpályás első profi klubja a Gremio volt, ahol Luiz Felipe Scolari egy kiváló és igen sikeres gárdát épített, amely megnyerte a bajnoki címet és a Libertadores-kupát is. Nem is sokáig maradt eme csapat egyik alaptagja sokáig odahaza: 1997 nyarán a Leverkusen 3.1 millió mai eurót fizetett az akkor 21 éves játékosért. A Bundesligában Émerson valósággal kivirágzott, a válogatottba is bekerült, egy év múlva a világbajnokságon is pályára léphetett.

Émersont imádták Rómában (Fotó: Action Images)
Émersont imádták Rómában (Fotó: Action Images)

Nemsokára már alapember a selecaóban, majd húszmillió euróért cserébe a Romához távozik, mint az Év játékosa a Bundesligában. Az örök városban folytatta brillírozását, súlyos sérülése is csak átmenetileg hátráltatta, hamarosan klubjában és a nemzeti csapatban karjára húzhatta a kapitányi karszalagot. Pechjére a 2002-es vb előtt egy válogatott edzésen beállt viccből a kapuba védeni, és egy Rivaldo-lövés hárításánál kiment a válla. Így nem lett aztán Émerson világbajnoki aranyérmes... 2004 nyarán hosszas huzavona után (28 millióért) a Juventushoz távozott, ezt a hírek szerint soha nem bocsájtják meg neki a farkasok drukkerei. Az Öreg Hölgyéi pedig azt, hogy a nagy visszasorolást hallván a brazil is szedte sátorfáját, és immáron harmadszor is csatlakozott Fabio Capello mesterhez, ezúttal a királyi klub kontójára.

Madridban viszont formán kívül futballozott a dél-amerikai, sérülések is gyötörték, így aztán egy idény múlva eladták a Milannak a spanyolok, ötmillióért (több mint kétszer annyiért vették). Itt sem parádézott, sokszor volt maródi, nem mellékesen rapid ütemben öregedni kezdett: elkezdett hullani a haja és erőteljes ráncosodásba fogott homloka. 2009 áprilisában fel is bontották a szerződését, majd pár hónapos kényszerszünet után a Santosban folytatta. Pechsorozata elől viszont nem tudott elmenekülni, hiába szelt át egy óceánt, lévén néhány mérkőzés után megsérült, és újra kés alá feküdt. Reménykedett még egy kis ideig, hogy felépül, ám be kellett látnia: véget ért labdarúgó karrierje.

„Il Puma" 1997 és 2006 között 74 válogatott mérkőzésen 6 gólt szerzett, nem éppen emlékezetesre sikeredett hattyúdala a selecaóban a 2006-os világbajnokság volt. A kőkemény szereléseiről, pontos passzairól, csupaszív játékáról közismert Émerson esztendőkön át kiválóan irányította társait, hazájában nimbuszát az utolsó idők szenvedései sem csorbították.

ÉMERSON-GÓL A LAZIÓNAK

Francesco Toldo

„Toldo zseniális kapus, azonban balszerencséjére a világ egyik legjobbjának, Gianluigi Buffonnak kortársa, így a válogatottban mindössze egyszer, a 2000-es Eb-n mutathatta meg nagy tornán is tudását – igaz, akkor ő volt a kontinensbajnokság legjobbja!" – írtuk a kapuvédőről egy ásatag BL-adatbankban. A fantasztikus képességekkel és ideális magassággal megáldott, 1971-es születésű kapus a Milan neveltje, ám itt az örökifjú Francesco Antonioli és Sebastiano Rossi miatt nem fért be a felnőttek közé, így több kisebb klubnak kölcsönadták, majd elpasszolták a Fiorentinának.

A világ legszebb városában, ahol végre megkapta a bizalmat, valósággal berobbant az 1995-ös szezonban a Serie A-ba. U20-as Európa-bajnok lett, majd a felnőtt válogatottban is bemutatkozott egy horvátországi Eb-selejtezőn a parmai Luca Bucci helyén, aki piros lapot kapott a 10. percben, és az ifjú Toldo lett a mezőny legjobbja! Bár a Fiorentina ekkoriban élte fénykorát (Gabriel Batistuta, Rui Costa, Sandro Cois, Cristiano Zanetti, Márcio Santos, Stefan Schwarz, Francesco Baiano, Lorenzo Amoruso, Kancselszkisz, Luis Oliveira, Edmundo, Jörg Heinrich, Amor, Moreno Torricelli, Abel Balbo, Enrico Chiesa, Mijatovics, Nuno Gomes is megfordult ott), „mindössze" két Olasz Kupát nyert.

A squadrával három Eb-n és két vb-n vett részt Toldo, de csak a 2000-es kontinenstornán léphetett pályára, Buffon kéztörésének köszönhetőn. Alaposan élt is a lehetőséggel, akkori hősiessége, elszántsága még ma is beszédtéma Olaszországban, amit pedig a hollandok elleni elődöntőben művelt, az egyenesen oktatófilmes kategóriába tartozik. Igaz, sokak szerint a fináléban jócskán benne volt a franciák egyenlítő góljában: ha Sylvain Wiltord szélről meglőtt labdájára nem vetődik, hanem lábbal próbálja meg kirúgni a labdát, akkor az olaszok az Európa-bajnokok. Kapussors...

 

Egy évvel később potom 26.5 millió euróért cserébe az Interhez igazolt, ahol négy idényen át kirobbanthatatlan volt a kapuból, majd átadta helyét a nála nyolc évvel fiatalabb Júlio Césarnak. 2005-ben felvetődött, hogy az Arsenalba vagy a Manchester Unitedbe menekül, később a Milannal és a Juventusszal is összepletykálták, de hű maradt az Interhez. 2010 nyarán vonult vissza, utolsó tétmérkőzését éppen a Fiorentina ellen vívta, az Olasz Kupa elődöntőjének első felvonásában. Az Intertől visszavonulása után sem szakadt el, az utánpótlásban dolgozik majd.

TOLDO MUNKÁSSÁGA

Musztafa Hadzsi

A kultikus marokkói futballista két világbajnokságon is szerepelt, sokáig földrésze egyik legismertebb labdakergetőjének számított, különleges, felnyírt frizurája pedig sokakat megihletett idehaza is (például e sorok szerzőjét, akinek gimnáziumbeli hadzsis hajviselete nehezen gyógyuló sebet ejtett az egyetemes esztétika érzékeny, lágyselymes szövetén). Az 1971-es születésű marokkói támadó középpályás szülei Franciaországba emigráltak gyermekkorában, így a kis Hadzsi már Európában szocializálódott. A futballban is: a Nancy akadémiáján nevelkedett, a felnőttek között az (akkor már...) ukrán Alekszandr Zavarovtól leshette el a mesterfogásokat, az érte különösképpen nem rajongó Bölöni László is edzette, majd a Sportinghoz igazolt, ahol szintén nem vallott szégyent, de később a bombaerős középpályával bíró (Djalminha, Flávio Conceicao, Fran, Manjarín, Corentin Martins, Mauro Silva, Lionel Scaloni, Stéphane Ziani, Víctor) Deportivóban kevésbé brillírozott.

Nem úgy Angliában és a válogatottban: az érte hatmillió mai eurót fizető Coventryben, majd a játékjogáért kevés híján kétszer annyit áldozó Aston Villában hamar közönségkedvenc lett, a nemzeti csapatban pedig az 1994-es és az 1998-as világbajnokságon is alapember volt. Az előző nagy tornára a másodosztályú Nancyból került ki, egykori francia U21-es válogatott kerettagként pár hónappal azelőtt letéve a garast a marokkói gárda mellett, a France 98-on pedig máig emlékezetes gólt szerezett a norvégok ellen. Abban az esztendőben egyébként sem ment neki rosszul (az idő tájt a Deportivo profija volt), lévén ő lett Afrika aranylabdása, Jay-Jay Okochát és Sunday Olisehet megelőzve, az Afrikai Nemzetek Kupáján pedig csodagólt ollózott a későbbi győztes egyiptomiaknak.

Az Aston Villából kiszorulva 2004 telén az Espanyolhoz igazolt, majd elment pénzt keresni az al-Ainhoz. Hamarosan visszatért Európába, némileg meglepő módon a Saarbrücken gárdájához, amelyet aztán a harmadik osztályba is elkísért. Szintén nem hagyományos módon Luxemburgban vezetett le, a Fola Esch együttesében. 2010 nyarán akasztotta szögre sok bombagólt szerző csukáját. Három öccse is profi labdarúgó lett, a villámléptű Jusszuf jelenleg is a válogatott keret tagja. Az 1993 és 2004 között prezentált 62 válogatott fellépésén 13 gólt szerző „Zarándok" a dél-afrikai világbajnokság egyik nagykövete volt.


PAZAR HADZSI-GÓLOK

Christian Panucci

Zárjuk sorozatunk első részét egy olyan futballistával, aki egy korszak meghatározó védője volt Olaszországban és Európában, visszavonulásával a catenaccio egyik utolsó keresztes vitézét (Christian, na ja...) veszítettük el. Nem mellékesen az 1994-es Bajnokok Ligája-fináléban a Barcelonát 4–0-ra lemosó legendás Milan (Sebastiano Rossi – Christian Panucci, Mauro Tassotti, Filippo Galli, Paolo Maldini (Stefano Nava, 84.) – Zvonimir Boban, Marcel Desailly, Dejan Szavicsevics, Demetrio Albertini – Daniele Massaro, Roberto Donadoni) utolsó aktív tagja akasztotta szögre az ilyenkor szokásosat. A kiváló jobbhátvédért karrierje során több mint 30 millió eurót fizettek ki, de a Genova járt vele a legjobban anyagilag, hiszen ennek a klubnak a neveltje.

1993-ban igazolt a Milanba, ahol Panucci 22 esztendős korára BL-győztesnek és olasz bajnoknak vallhatta magát, majd utánpótlás Európa-bajnok lett, és habként mindezek tetejébe megkapta a Bravo-díjat is, ami kontinensünk legjobb 21 éven aluli futballistájának jár. Sikerei csúcsán egykori milanos mentora, Fabio Capello a Real Madridhoz csábította. A spanyol fővárosban Panucci íziben át is vette Chendo örökségét, és jó szokásait folytatva itt is bajnok és BL-győztes lett, majd végzetesen összeveszett a vezetőséggel. Játéka is hagyott némi kívánnivalót maga után, így kilencmillió euró ellenében hazatért az Interbe, ám itt is hamar kitelt a becsülete, továbbállt az akkoriban internacionalizálódó Chelsea-be, majd a Monacóba, mindkétszer kölcsönbe.

Három borzasztó évének Capello vetett véget, aki a Romába csábította. Az olasz fővárosban a bekk visszanyerte régi formáját, visszaverekedte magát az olasz válogatottba is, amelynek színeiben 2002-ben végre pályára léphetett egy nagy tornán. Némileg pechjére, mert a dél-koreaiak elleni ominózus mérkőzésen a bíróval egyetemben alaposan benne volt a félházigazda első góljában. Rómában a védelem összes posztján megbízhatóan teljesített, sőt, még jobb oldali középpályásként is, de amikor régi haragosa, egykori Inter-mestere, Marcello Lippi lett a szövetségi kapitány, újfent elbúcsúzhatott a címeres meztől (karrierje elején pedig Arrigo Sacchi mellőzte őt, érdemtelenül). Így nem lett aztán világbajnok az egyre nyűgösebb játékos, pedig 2006 tavaszán bombaformában futballozott. A Lippi-utód Roberto Donadoni, egykori játékostársa viszont behívta őt keretébe, és némi hezitálást követően Panucci hallgatott rá.

S milyen jól tette: szülőhelyén, Genovában ölthette magára 50. alkalommal a nemzeti csapat mezét, majd a sorsdöntő skóciai Eb-selejtezőn a 92. percben kijutást érő gólt fejelt. Az osztrák-svájci kontinenstornán, immáron 35 esztendősen, középső védőként a románok elleni csoportmérkőzésen pontot érő gólt szerzett (ezzel Eb-korrekorder lett). Az 1996-ban kevés híján légi katasztrófát szenvedő Panucci (lásd részletes életrajza) egy pár hónapot még lehúzott a Parmában is, mielőtt idén nyáron vissza nem vonult, kiégettségre hivatkozva.


PANUCCI AZ ELLENFÉL KAPUJA ELŐTT SEM JÖTT ZAVARBA

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik