– Milyen érzés volt háborús övezetben felnőni? Igaz, hogy maradtak el mérkőzéseitek bombariadó miatt? (Charlotte, Twitter)
– Amikor bombázni kezdtek, hazautaztunk a szülővárosomba. Nem tudtuk, milyen helyzet fog kialakulni. Ha megszólaltak a szirénák, szaladtunk a pincékbe. Igyekeztünk normális életet élni, de ez nem ment könnyen. Nem éreztem úgy, hogy háborús övezetben élek, de ötször ért minket légi riadó. A stratégiailag fontos állásokat bombázták, például a telekommunikációs központot, ami kétszáz méterre állt az otthonunktól. Hallottam az iszonyatos lármát. Szerencsére senki sem halt meg. Nem vagyok politikus alkat, de a bombákat nem kedvelem. Sem Szerbiában, sem máshol a világon.
– Milyen volt a belgrádi rangadó összehasonlítva a manchesteriekkel és milánóiakkal? Mi a legőrültebb pillanat, amit fel tudnál idézni? (Robbie, Facebook)
– Amikor fiatal játékos voltam a Crvena zvezdánál, a csapat szurkolói kemény magjához is tartoztam. Tizenöt évesen költöztem Belgrádba, hogy az ifiket erősítsem. Őrület, mi ment a lelátókon. Egész mérkőzés alatt ugráltunk. Ismertem a biztonságos utcákat, ahol haza lehetett jutni a stadionunkból, de a Partizan ellen már keményebb dió volt. Nagyon kellett vigyázni, mert ha felismertek, könnyen bajba kerülhettél.
– Mindnyájan hallottuk a lelátói éneket Angliában. Tényleg megöltél valakit? Komolyra fordítva: ez miért született? Nem sértő rád nézve? (Alan Jones, Hampshire)
– Nem sértő. Nagyon örülök, hogy rólam énekelnek a szurkolók, és tiszteletben tartanak játékosként. Nem is tudtam, hogy rólam van szó, amikor először énekelték, annyira a játékra koncentráltam. Végül valaki megkérdezte, hallottam-e. „Miért, miről énekeltek?” – kérdeztem vissza. Azt válaszolták, hogy kicsit durva. Szerintem óriási dal. Persze, nem vagyok gyilkos, de nagyra értékeltem, hogy nekem énekeltek.
