Kevés a 15 perc hírnév – Moncz Attila publicisztikája

EGY NAPPAL EZELŐTT, ugyanezen hasábokon N. Pál József értekezett többek között arról, hogy „…az emberarcú öröm egyre inkább elveszik” a sportból. Számomra a cikk szerda éjjeli (mire nem jó az online világ!) olvasásakor ez azért volt érdekes, mert akkor már javában gyűjtöttem az anyagot arról, miképp alakult át egy-egy siker megünneplése, és itt most nem feltétlenül az órákkal későbbi dáridóra, hanem az eseményhez közeli pillanatokra gondolok. Egyre többször és egyre jobban megfigyelhető, eljött annak a generációnak az ideje, amely tudatosan igyekszik többletjelentést adni a saját „hurrázásának”. Már persze, ha hagyják neki.

Nem vagyok első soros triatlonrajongó, de a minap szembejött velem a Supertri-sorozat bostoni versenyének befutója, amikor is Alex Yee az utolsó métereken hagyta maga mögött Hayden Wilde-ot. Nem újdonság ez kettőjük párviadalában, a párizsi olimpián is 400 méterrel a befutó előtt előzött, majd nyert a 600 méterrel korábban még 14 másodperces hátrányban loholó brit az új-zélandi előtt, de akkor azért a fáradtságtól, meg az olimpiai bajnoki cím „súlyától” nem bírt igazán ünnepelni. Látszott az arcán, miképp fut keresztül rajta, hogy most egyszerit és talán megismételhetetlent hajtott végre. Bostonban már kisebb volt a stressz és a felhajtás – jött is az ő szintjén extra a célban. Karba font kézzel, szinte rezzenéstelen arccal szakította át a célszalagot, olyan hűvös ünneplést előadva, amilyet a futballpályán Cole Palmertől (Chelsea) vagy Kylian Mbappétól (immár Real Madrid) szokott meg az ember. Wilde arcán persze megjelent az „Öcsi, na menj a fenébe!” kifejezés, ugyanakkor a videó hódító útjára indult a közösségi médiában, és alighanem több hasznot, illetve ismertséget hozott a sportágnak, mint az ő két szoros versenyük az elmúlt egy hónapban.

Yee-nek nem volt elég a „15 perc hírnév” (aligha véletlen, hogy két topcsapatban játszó gólgyárost választott követendő példának), ő nem csupán négyévente másodpercekre akart, illetve akar főszerepet vindikálni magának. Alkatra, személyiségre hiába tűnik szerény, dél-londoni lakosnak, akiről nehéz elhinni, hogy gladiátorokkal küzd az arénában, szórakozni és szórakoztatni akar, de nem uniformizált világban. „Ha visszatekintünk az elmúlt évezredekre, a sportolók szórakoztató művészek is voltak – fejtegette. – A triatlon kis sportág, de szeretnénk elérni, hogy az embereket érdekelje és izgassa, amit csinálunk. Ha a nézők lelkesek, amikor ilyen ünneplést látnak, az jó. Mutatja, ha megfelelően ki tudjuk fejezni magunkat és a versenyzésbe többet teszünk bele a személyiségünkből, a sportágunk felemelkedhet. Ez az igazán izgalmas kihívás. Nem akartam beképzeltnek vagy valami hasonlónak tűnni, csak az adrenalin hozta ki belőlem.”

Az emberekből viszont „kihozta” a figyelmet meg némi ellenszenvet is, de bőven a víz fölé emelte a triatlont, már ami a megjelenéseket illeti. Extra publicitásra speciel az NBA-nek, illetve az amerikai kosárlabda-válogatottnak nincs szüksége, de azért Steph Curry tett arról, hogy az olimpiai döntőben jöjjön egy kis ünneplős extra. A házigazda Franciaország ellen bevert néhány triplát, aztán vigyorogva, közérthetően mutatta a párizsi közönségnek, lehet menni aludni. Aki ismeri a Golden State Warriors szupersztárját, tudja, ez az egyik védjegye, a 2022-es bajnoki cím felé vezető úton is előhúzta, de aki Párizsban, szinte ellenséges környezetben, igazi szurkolók (mert nekem az olimpia egyik legnagyobb hozadéka ez volt, hogy végre nem nézők, hanem szurkolók ültek a lelátókon – főképp egy Covid miatt üres csarnokokban rendezett játékok után!) előtt ezt meg meri húzni, az tudja, miért őrül meg igazán a nép. Akár pozitív, akár negatív értelemben – a francia szurkolók például aligha gurítottak elé vörös szőnyeget…

Nekem a sport az öröm egyfajta kifejezését is jelenti, és nagyon tetszik, amikor valakinek ezt józan keretek között sikerül kifejezésre juttatnia, néha egy kis extrával, nota bene, fricskával megtoldva, de szélsőséges politikai nézetektől mentesen. Sajnos a nyáron erre is akadt példa, midőn Merih Demiral a Törökország–Ausztria labdarúgó Európa-bajnoki nyolcaddöntőn mindkét gólját követően a Szürke Farkasok nevű szélsőjobboldali szervezet egyezményes jelével ünnepelt. Ami speciel a rendező Németországban „csak” tilos, Ausztriában pedig egyenesen büntetendő. A védő kétmeccses eltiltást kapott az UEFA-tól, ami visszaesőként nem is olyan sok. Elvégre kevesen emlékeztek már arra, hogy őt 2019-ben – 15 társával együtt – megrovásban részesítették, mert a meccseken katonai stílusban tisztelegtek, miközben Törökország éppen offenzívát hajtott végre Szíriában.

Demiralt sem feltétlenül az eszéért szerette, szereti mindenki, ahogyan az NFL több sztárját sem. Mert ők is tudtak olyan ünnepléseket bemutatni, amik a „hétköznapokon” üldözendőek. Elvégre erőszakos cselekményeket, fegyveres „éljenzéseket” nem szerencsés imitálni, különösen nem a tengerentúlon legnézettebb sportág példaképnek tekintett játékosainak − rengeteg gyerek nézi az amerikai futballt, és nem lehet tudni, hányan merítettek ötletet egy-egy lövöldözős „bemutatóból”. Egy ideig az NFL sem tudta, mi a helyes szabályozás, előbb büntetett (2012-ben még csak három sportszerűtlen viselkedés miatt, négy évvel később már 29-ért, több mint 310 ezer dollár értékben, ami a három esztendővel korábbi összeg háromszorosa volt), aztán teljesen tiltott, mára viszont sikerült egy nagyjából elfogadható kódexet kialakítania. Hiszen a stadionban és a televízióban is kell a show. Az egyéniségek minden megmozdulását meg azért botorság tiltani, mert ki lenne kíváncsi a klónok háborújára? Abból a Star Wars-univerzumba tartozó animációs sorozat (nem keverendő össze a moziban látott „A klónok támadása” című alkotással!) sem volt az igazi, nemhogy holmi sportos remake…

Azt meg több sportágon is lemérhetjük, merre visz az útja, ha arctalanná válik, ha eltűnnek belőle az egyéniségek. Elég csak egyik kedvencemre, a profi ökölvívásra gondolni. Hiába csodálatos bunyós Canelo Álvarez, Inoue Naoja vagy Terence Crawford, egyikük sem nehézsúlyú. Emiatt volt örvendetes Tyson Fury felbukkanása, aki például nem csupán bokszban, de dumában is felvette a versenyt a régi nagyokkal. Csak éppen a sérülések, a saját motivációja, illetve pszichikai állapota őt is ráültették egy olyan hullámvasútra, amely 2020 márciusa és napjaink között összesen hat meccsre „repítette el”, de azok közül az egyik a UFC-s Francis Ngannou elleni volt. Az ő helyét a trónon elfoglaló Olekszandr Uszik meg hiába szuperklasszis, bizonyos szint fölé képtelen menni. A ringen kívüli többlet hiányzik belőle.

Ezért is fontos nekem, hogy csökkenjen azon intézkedések száma, amelyek a jó értelemben vett egyéniség kibontakozását hivatottak megakadályozni. Ezért zavar például valahol a VAR is, amely olykor az őszinte gólörömnek szab gátat, hiszen a vélt vagy valós gólszerző az első pillanatos mámor helyett nem egyszer a partjelzőre sandít előbb, hogy vajon fent vagy lent van-e a zászló. Második nekifutásra már nem akkora buli ünnepelni, mint a pillanat hevében, azonnal.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!