Az igazi példakép

Bizonyára ismerik a csapat sportokról szóló hollywoodi produkciók ama karakterét, aki a társak teljesítményét szinte mindig a kispadról, a szigorú edző mellől nézi, akinek feladata általában kimerül a többiek felszerelésének ideoda hurcolásában, és aki felett akkor is átnéz a mester, ha az együttesből egyébként mindenki kipontozódott vagy megsérült. A tréner hosszan töpreng azon, mi lenne jobb: ha eggyel kevesebben, de kutyaütő nélkül maradnak a pályán, vagy teljessé teszi a létszámot, ám ezzel növeli a hiba lehetőségét.

Aki látta az elmúlt két évben a Boston Celtics valamelyik mérkőzését, felfedezhette ugyanezt a karaktert a csapatban: Brian Scalabrine, a vörös hajú csatár ügyetlen mozgásával kilóg a sorból, úgy tűnik, védekezésben és támadásban is mindig két-három másodperccel a többiek mögött jár mind gondolkodásban, mind pedig cselekvésben. Elképesztő ügyetlenkedése, amely a pályán töltött idejének jelentős hányadára jellemző, egyrészt szórakoztató, főleg ha a kommentátor jó humorral kíséri minden mozdulatát (amikor eldől a meccs, esetenként még az ellenfél szurkolói is őt követelik a pályára, hogy legyen valami érdekes a végjátékban), másfelől viszont elgondolkodtató.

Hárommillió dollárt keres egy szezonban

Scalabrine-t elnézve ugyanis felötlik az ember fejében: „Akár én is ott lehetnék, ezt én is meg tudnám csinálni, én sem ártanék többet a csapatomnak, mint ő.” Meccsenként átlagban tíz percet játszik, ezalatt két dobási kísérlete van, és jó, ha az egyik célt ér. Ezeket általában a triplavonalon túlról engedi el – onnan nem akkora szégyen hibázni –, és minden második meccsen be is megy egy. Ami a többi mutatóját illeti, a maga tíz perce alatt meccsenként egy lepattanó, kétmeccsenként egy gólpassz, ötmeccsenként egy dobásblokkolás, tízmeccsenként egy labdaszerzés is összejön. Azaz a kosárrajongó még inkább úgy érzi, hogy ebben semmi ördöngösség sincs, Scalabrine pedig talán valakinek a valakijeként került be az NBA-be, ahol négy idényt lehúzott a New Jerseynél, és már a negyediket tapossa a Bostonnál is.

A Celtics rajongóinál eleinte ki is verte a biztosítékot, amikor kiderült, hogy a vörös hajú kosaras évi hárommillió dollárért játszik ennyit, így. Az első két szezonjában rendre kifütyülték, hiszen egyébként is az NBA egyik leggyengébb csapata volt a bostoni, nem értették, miért sújtják még Scalabrine szerepeltetésével is. Aztán amikor Kevin Garnett és Ray Allen szerződtetésével megerősödött a gárda, és új korszak kezdődött a klub életében, Paul Pierce, Rajon Rondo, Kendrick Perkins és Tony Allen mellett csak Scalabrine maradt meg a korábbi keretből.

Paul Pierce és a társak csodálják

Doc Rivers nem véletlenül ragaszkodik hozzá – nem a pályán meccsről meccsre látott teljesítménye miatt, hanem amit egyébként hozzátesz a munkához.

Paul Pierce szavai elárulják, mit keres Scalabrine az NBA egyik legjobb csapatában, és miért lenne elhamarkodott kijelentés a 30 éves Long Beach-i kosarast minden idők legrosszabb bajnokaként emlegetni.

„Brian az egyik legfontosabb ember az öltözőben – mondtaPierce még a Celtics felemelkedése előtt. – Óriási tapasztalata van, és példamutató a munkához való hozzáállása. A csapatból ő dolgozik a legtöbbet, elsőként kezdi el az edzést, és utolsóként fejezi be. Rengeteget számít, hogy mindennap látjuk, minket is magával ragad a munkája. Számunkra ő a sportember, a gyerekek számára pedig neki kell lennie a példaképnek. Rengeteg apróságot tesz, amit mások észre sem vesznek. Azért kapja a sok pénzt, hogy dolgozzon, és ezt alázatosan el is fogadja, nem követel több játéklehetőséget, tudja, mit kell tennie, hogy a csapat hasznára legyen.”

Rivers azt is elismeri, hogy Scalabrine korábban meccsről meccsre kiállta a Celtics szurkolóinak piszkálódásait, és bár mostanában is lehet hallani egy-két kritikus bekiabálást, a többség elfogadta a játékost.

„Óriási, amit Scal művel - mondta a mester. – Nem számíthat sok szereplésre, de ha lehetőséget kap, igyekszik megragadni. Rá mindig lehet számítani, mert teljes erőbedobással küzd. A játékába bele lehet kötni, de a hozzáállásába nem. Elviselte, hogy még a saját szurkolói is minden meccsen kifütyülték, de nem tört meg, hanem tovább dolgozott lehajtott fejjel.”

Már túl van élete meccsén

Visszatérve a hollywoodi filmekre, azok végén általában a mellőzött játékos a végén a sorsdöntő pillanatban beáll, és a győztes pontokat ő ügyetlenkedi be, ezzel diadalhoz segítve csapatát. Ez a pillanat Scalabrine NBA-pályafutása során is bekövetkezett, a 2004-es rájátszásban a Keleti főcsoport elődöntőjének ötödik meccsén a Detroit ellen háromszori hosszabbításos mérkőzésen négy triplát dobott, és az utolsó a meccset eldöntő kosár volt, ezzel a Nets 3–2-es előnyt szerzett. Bár később a Detroit megfordította a párharcot, és még abban az évben az NBA bajnoka lett, ezt a májusi estét senki sem veheti el Scalabrine-től.

A kaliforniai kosarasnál csak Magyarországon több tucat jobb képességű ember születik évente – havonta –, de kevesen ennyire kitartóak. Brian Scalabrine-nek az volt az álma, hogy NBA-játékos,NBA-bajnok legyen, és ha már tehetsége nem volt ahhoz, hogy megvalósítsa, a természete hozzásegítette.