„Sanyi nem Zlatan, de…”

A Magyar Labdarúgó-szövetség elnök(ség)e végül az akkor még 46 éves holland szakember szerződtetése mellett döntött, így április 24-én az egyik budapesti szállóban Kisteleki István bejelentette, hogy 2009 utolsó napjáig Erwin Koeman irányítja a nemzeti csapatot. A hoszszabb távú együttműködés sincs kizárva, adták tudtunkra ugyanaznap, de ennek egyik előfeltétele, hogy némi fejlődés legyen érzékelhető az együttesen. Ez nem tűnt teljesíthetetlen óhajnak, hiszen az előző Európa-bajnoki selejtezősorozatot – minden idők leggyalázatosabb szereplését produkálva – a csoport hatodik helyén zárták legjobbjaink…

„Amikor Ger először felhívott, a jó hír mellett azt is közölte velem, hogy két honfitársam, Aad de Mos és Danny Blind neve is felvetődött, úgyhogy az esélyem egyelőre nem több harminchárom százaléknál – elevenítette fel hollandiai találkozásunk alkalmával két kávé között a ma már gyümölcsözőnek látszó kapcsolat első állomását Erwin Koeman. – Sokáig nem is éltem bele magam, hogy én leszek a kapitány, mígnem – egykét tapogatozó jellegű telefontársalgást követően – beszélgettünk egy jót Kisteleki Istvánnal Budapesten. Rá egy hétre aztán még egyet, és akkor már úgy álltunk fel az asztaltól, hogy én vagyok Magyarország szövetségi kapitánya. Következhetett a sajtótájékoztató…”

Az udvarias kérdezz-feleleket követően később nem mindig volt baráti a szakvezető és a média viszonya – legalábbis sokan azt feltételezték, hogy a magyar újságírók eleinte akkor is támadták a holland trénert, amikor semmi okuk nem volt rá.

Nem csinál hiúsági kérdést a kritizálásból

„A sajtónak kritikusnak kell lennie – szögezte le Erwin Koeman. – Azzal soha sincs problémám, ha valaki joggal és jó szándéktól vezérelve bírál, sőt a hasznos tanácsokat meg is fogadom, azt ellenben nem szeretem, ha különösebb indok nélkül, csupán rosszindulatból vagdosnak a fejemhez ezt-azt. Szerencsére edzett vagyok ezen a téren, játékosként, majd trénerként is álltam már a zsurnaliszták kereszttüzében, így el tudom dönteni, kik azok, akik segíteni akarnak, s kik azok, akik csak szórakoznak velem. Ha utóbbiaknak ez örömöt szerez, ám tegyék, én nem

haragszom rájuk. Amikor Magyarországra jöttem, a legtöbben nem ismertek, legfeljebb úgy voltak vele: láttam már ezt az arcot valahol… Állítólag a népszerűségem nőtt az elmúlt hónapokban, s hogy őszinte legyek, ez izgat a legkevésbé. Egyébként az érkezésem előtt mást sem hallottam, mint hogy a magyar játékosok hozzáállása ilyen rossz meg olyan rossz, ehhez képest az égvilágon semmi gondom nem volt velük. Lerí róluk, megtiszteltetésnek veszik, hogy magukra ölthetik a címeres dresszt, és amíg ez így van, joggal reménykedhetünk a tisztes szereplésben. Vagy akár a bravúrban… Mára talán kiismertek önök is, ennek megfelelően tisztában lehetnek azzal, hogy realista vagyok, könnyelmű ígéretekbe sosem bocsátkozom. Most mégis kijelentem: a világbajnoki selejtezőcsoportban az első hely megszerzése a célunk! Hogy nagy esélyünk van erre, azt sajnos nem tehetem hozzá, de mindent elkövetünk azért, hogy a hátralévő meccseket, ebből következően pedig a csoportunkat megnyerjük. Még akkor is, ha a rajt előtt a többség kapásból rávágta volna: legfeljebb a negyedik helyre lehetünk jók. A realitás ugyanis ezt mondatta velük, és természetesen velem is. Ám azt már a legelső edzésünk után éreztem, hogy ebből még valami jó is kisülhet. És most nem arra gondolok, hogy kijutunk DélAfrikába – arról egyelőre csak álmodom –, hanem arra, hogy apró lépésekkel elindulhatunk egy hosszú úton. Olyan hosszú útról azonban még nem hallottam, amelyen ne lehetetett volna végigmenni…”

Erwin Koeman jó jelnek tekinti, hogy bárhol jár Európában, s bárkivel beszélget a futballról, azt tapasztalja: a magyar válogatottat már sehol sem becsülik le. Ez, magyarázza a szakember, nem egyenlő azzal, hogy magasan jegyzik, de legalább nem intézik el egy kézlegyintéssel.

A Málta elleni meccsen izgult a legjobban

„Más nemzetek kapitányai veregetik a vállam, hogy látják ám a fejlődést – újságolta a tréner. – Ilyenkor jót derülök magamban: kész szerencse, hogy nem nézték végig az októberi máltai mérkőzésünket… Most már elárulhatom, a kezdés előtt csak azért imádkoztam, hogy nyerjünk valahogy, hogy miként, az cseppet sem érdekelt. Hiába nyilatkozták a két évvel korábbi kudarcban érintett játékosok, hogy a múltat már lezárták, igenis ott motoszkált a fejükben: jaj, csak nehogy megint leégjünk! Hála az égnek, nagy nehezen begyűjtöttük a három pontot, és amikor a lefújást követően rápillantottam az önfeledten ünneplő, de nem magukat, hanem Magyarországot éltető futballistákra, tudtam, hogy ráleltünk a helyes útra. Hazafelé már amiatt keseregtünk, hogy miért kell március végéig várni a következő selejtezőre, miért nem lehet a következő héten játszani…”

A beszélgetés harmadik órájában úgy véltük, Torghelle Sándor meghívása kapcsán tiszta vizet önthetünk a pohárba.

Idehaza elterjedt tudniillik, hogy az őszi meccsek főszereplője Kisteleki István javaslatára lett kerettag, mivel Erwin Koemannak fogalma sem volt arról, hogy az Augsburgban játszik egy – bocsánat, Szabics Imrével együtt két – magyar csatár.

„Poénnak jó, de a valósághoz vajmi kevés köze van – mosolygott a felvetésen Erwin Koeman. – Szégyellhetném magam, ha nem lennék tisztában azzal, hogy a legjobbak hol szerepelnek. De hogy senkiben se maradjon kétely: akkor döntöttem Torghelle Sándor beválogatása mellett, amikor a Duisburg elleni bajnokit megtekintve szembesültem azzal, hogy az első perctől az utolsóig megállás nélkül brusztol, ráadásul magára hagyatva is képes megtartani a labdát. És az Augsburg akkor kifejezetten rosszul futballozott, azaz gyenge csapatból emelkedett ki – ismerjük el, ez nehezebb feladat, mint teszem azt a Bayernben brillírozni. Egyszerűen szükségem volt egy ilyen típusú támadóra. S hogy végképp tiszta legyen a kép ez ügyben: elmondtam Sanyinak, nem egy Zlatan Ibrahimovic, de még csak nem is egy Nicklas Bendtner, ugyanakkor rajta is múlik, többre viszi-e egy Bundesliga kettes csapatnál. A válogatott legutóbbi három meccsén szerzett három gólja jelzi, többre viheti.”

Megbecsüli azt, ahogy a magyar edzők dolgoznak

A végére egy, a határon túlról „igazolt” szakember kapcsán mindig kínos kérdés: milyen a viszonya a magyar kollégákkal? Hogy a konkrét felvetést idézzük: segítik-e a munkáját a magyar edzők?

„Néha – érkezett az őszinte válasz. – Ha ellátogatok valamelyik NB I-es meccsre, igyekszem találkozni az érintett csapatok szakvezetőivel. Azt nem tudom, hogy elfogadnak-e, erről tőlük kellene érdeklődni, én mindenesetre egyiküket sem tekintem ellenfelemnek. Mi több, kalapot emelek azok előtt, akik a sokszor mostoha körülmények ellenére is kiemelkedőt alkotnak. Arra már kénytelen voltam rádöbbenni: miközben a magyar futball sanyarú anyagi helyzetére senki sincs tekintettel, az edzőktől mindenki elvárja, hogy mérkőzésről mérkőzésre győzelemre vezessék együttesüket. Anélkül, hogy túllihegném a kérdést, a Debrecen anynyira irigyelt költségvetése a holland másodosztály szintjén van. Szóval nekem az égvilágon semmi bajom a magyar edzőkkel, ám ha lenne, azt nem az újságon keresztül adnám a tudtukra. Van, aki szeret üzengetni, én nem vagyok ilyen, ha bárkivel gondom van, szemtől szembe tisztázom vele. Irigyeim, rosszakaróim bizonyára így is akadnak, azonban velük nem foglalkozom. Egyébként is: amíg irigyelnek, hogy én vagyok a magyar válogatott szövetségi kapitánya, addig jó nekem, nem...?”