Rabszolgasors

„Most pedig vége a szép idők nek” – dúdolhatják Figaróval

az operarajongó teniszezők. Az új esztendőre ugyanis új szabályokat hozott a női szakágat irányító WTA és a férfitenisz csúcsszerve, az ATP, ezek pedig amellett, hogy itt-ott a játékosoknak is kedveznek, elsősorban a tornaszervezők és a szponzorok, azaz a pénzcsinálók érdekeit védik. Nem mintha ez a megközelítés anynyira újszerű lenne a sport világában, de a teniszezők most döbbenhettek rá igazán, hogy ők is beálltak a modern kor rabszolgáinak sorába – még ha a történelem legjobban fizetett rabszolgái közé is tartoznak.

A hölgyeknél nagyobb a felzúdulás, de ott nagyobb a felfordulás is – a WTA 450 oldalas szabálykönyvét tényleg csak erős idegzetűeknek ajánljuk. Addig minden rendben, hogy rövidebb lesz az idény: a legtöbb játékosnak két és fél hónap pihenő jut majd. Jelentősen növekednek a pénzdíjak (ráadásul a legjobbak külön bevételekben is részesülhetnek, ha jól megy a sportágnak), és a teniszezők végre kérhetik az edzőjük segítségét is meccs közben – bár sokan közülük ennek sem örülnek.

Az ördög most is a részletekben rejlik

Megváltozik a versenyek rendszere is. A Grand Slamek mellett eddig – gyakorlatilag pénzdíj alapján – négy kategóriába sorolták a WTA-viadalokat, de 2009-től már csak két kalap lesz. A nagyobbik a húsz úgynevezett premiertorna: ezeknek 600 ezer és 4.5 millió dollár közötti a pénzdíja. Emellett 29 úgynevezett international tornát rendeznek, egyenként 220 ezer dollárért – ezek között van július elején a hagyományos budapesti Gaz de France Grand Prix is.

Ez még nem hangzik olyan szörnyen, de az ördög most is a részletekben rejtezik.

A négy legnagyobb premiertornán (márciusban Indian Wells és Miami, májusban Madrid és októberben Peking) ugyanis kötelező az indulás a legjobbaknak, és a többin is szigorúan szab á lyozzák, hogy a top tízből hányan kénytelenek mindenképp pályára lépni – akár akarnak, akár nem. A kisebb international tornákon ellenben épp fordított a helyzet: egyegy versenyre csak egy top húszas játékos nevezhet, a top tízesek pedig mindössze félévente játszhatnak egy ilyen tornát (persze vannak kiskapuk). És hogy a dolog még szebb legyen: az eddigi rendszerrel ellentétben, ahol a legjobb 17 eredmény számított bele a világranglistába, ezután csak 16 versenyt néznek, de a Grand Slam-ekért és a négy kötelező premiertornáért nulla pontot is lehet kapni: ha valaki nem indul, rögtön jelentős hátrányba kerül a rangsorban, amelyet immár nem is hozhat be oly módon, hogy minden kisebb „vajaskenyérversenyen” elindul pár hétig. (A férfitenisz módosításait követve megduplázzák egyébként a ranglistapontokat is, de ennek csak technikai jelentősége van.)

Aki sérült, tartson sajtótájékoztatót!

Ráadásul vége a fáradtságra, vagy kisebb nyavalyákra hivatkozva lemondott viadaloknak is, amelyek egymást érték az elmúlt évben: aki nem teljesíti a követelményeket, nem csak szatyornyi pénzt veszít, de vagy elzarándokol a torna helyszínére sajtótájékoztatót tartani, vagy kötelezi magát, hogy egy kiszabott későbbi időpontban utazik a v e r senyhelyszín 125 mérföldes (hogy ezt hogy számolták ki?) körzetébe, és ott mosolyogva reklámozza a női tenisz nagyszerűségét. Ha egyik változat sem felel meg neki, az sem baj, csak eltiltják a következő két premiertornától, és elkönyvelik a nulla ranglistapontot azokra a hetekre is… Azaz az Indian Wells-i tornát Serena 2001-es kifütyülése óta bojkottáló Williams nővéreknek 2009-ben így vagy úgy, de muszáj lesz elutazniuk valahová a környékre, ha nem akarnak súlyos büntetést kapni. Nyilván túl fogják élni, de hogy mennyire örülnek neki, és mennyire lesz őszinte a mosolyuk autogramosztás közben, az már más kérdés. (Hasonló szankciókkal fenyegetik néhány éve a férfimezőnyt is, ám szinte mindenki megúszta a büntetést.)

És ennél még volt rosszabb is: az első tervek szerint alig 30WTAversenyt rendeztek volna, a nagyokat kötelező részvétellel, a kisebbekre pedig a világranglista legjobb ötven játékosát is alig engedték volna be – szinte a Formula–1-re hasonlított az eredeti koncepció. Ehhez képest sokat javult a helyzet.

A végére még egy apróság: a legtöbb versenyen ezentúl a legjobb kiemeltek sem pihenhetnek az első fordulóban, így hiába rövidebb a versenynaptár, több meccset kell játszani – azaz senki sincs kint a vízből.

Van ennek egyáltalán értelme?

És hogy kinek és miért jó mindez? A közvetlen élvonal játékosai gyakorlatilag a szabadságukat kényszerülnek feladni még magasabb pénzdíjakért, ami attól a pillanattól fogva kellemetlen, amikor már nem elsősorban a dollárszázezrekért küzdenek, hanem különleges céljaik vannak a Grand Slam-sikerektől a kedvenc versenyek megnyeréséig – ehhez az új rendszer nem segíti hozzá őket. Emellett néhány gyengébben sikerült verseny után nem mehetnek el önbizalomnövelő győzelmekért a kisebb viadalokra – szóval meg van kötve a kezük. A mögöttük állók számára viszont több lehetőség nyílik az international versenyeken, ráadásul az ezeken a viadalokon legjobban szereplő másodvonalbeliek is kapnak egy „saját” évadzáró világbajnokságot novemberben Balin. Csak egy a baj: kicsit mintha kettészakadna a mezőny: a premiertornák főtábláiról kiszorulnak a gyengébbek, míg a 220 ezer dolláros tornák szinte másodosztályúvá minősülnek vissza.

A WTA és a nagy versenyek – értelemszerűen amúgy is dúsgazdag – szervezői Dohától Pekingig azonban dörzsölhetik a tenyerüket: többé nem fordulhat elő, hogy sztárok nélkül maradnak, és szinte garantált, hogy a legjobbak hétről hétre összecsapnak majd, így növelve a női tenisz körüli hírverést.

Így aztán a pénztermelő masina még jobban működik majd, akkor is, ha a fogaskerekek kissé csikorognak. A női tenisz eddig a prosperáló férfiszakág kisebb testvére volt – az új rendelkezések a népszerűség növelését is szolgálják. A játékosok pedig jobban teszik, ha nem panaszkodnak – elvégre busásan megfizetik őket.

Világranglisták a 19. oldalon