Valódi családi kincs: őszinteség és arany

Mielőtt hozzáfogtunk sorozatunkhoz, töredelmesen bevalljuk, sejtésünk sem volt róla, Hollandia mely részén kell keresni Purmerendet. Aztán néhány kattintás árán kiderült: északon fekszik, a tipikus németalföldi kisvárosok egyike, és leghíresebb szülöttei között Jan Stuyt építészt, Hans Klok illuzionistát, Vincent van der Voort dartsjátékost, valamint Martin Koeman labdarúgót emlegetik. Utóbbinak a magunk részéről feltétlenül megszavazzuk a mielőbbi mellszoborállítást, tudniillik a manapság Groningenben élő 70 esztendős úriember csak azért szakította meg ritka eindhoveni családlátogatásainak egyikét, hogy a Nemzeti Sportnak nyilatkozzon. Hogy mennyire készséges volt, arra csak egy adalék: noha előzetesen úgy egyeztünk meg, harminc percnél tovább nem faggatjuk, órányi beszélgetés után ő szegezte nekünk a kérdést: Uraim, ráérnek még? Persze volt miről – és kiről – mesélnie: egyebek mellett a VV Purmersteijnben induló, válogatott szinten abbahagyott pályafutásáról; két, még nála is messzebb jutó fiáról, Erwinről és Ronaldról; a ma még „csupán” tehetségként emlegetett unokájáról, Lenről; és arról, hogy túl a hetvenen hogyan vált a magyar futballválogatott szurkolójává.

Körte vagy barack?

Ajaj, mindjárt az elején zavarba hoznak… Szabadna tudnom, mire céloznak? – kérdezett vissza Martin Koeman, mielőtt helyet foglalt volna az egyik eindhoveni szálloda bárjában.

Ha mást nem is, két üveg pálinkát hoztunk ajándékba, az egyiket önnek, a másikat a fiának. Rangidősként természetesen öné a választás joga.

Na, most bajban vagyok: életemben nem ittam még pálinkát. De várjanak csak! Erwin, te melyiket ajánlod? – fordult fiához.

Mindkettőt… – érkezett a „segítség”. – Én már teszteltem ugyanis. Azért neked a barackot javaslom.

Ha te mondod… – és Martin Koeman meghagyta a körtét fiának.

Ennyire ad a szerettei véleményére?

Ahogy ők az enyémre! Az egyik legnagyobb kincs a családunkban az őszinteség. Úgy vélem, pardon, véljük, ha valaki az igazat mondja, abból sosem támad probléma. Legfeljebb percekig vagy órákig, ám hosszú távon az igazság mindig kifizetődő. A munkát sem szégyelltük soha, azt valljuk, bármivel is foglalkozol, ha maximális odaadással teszed, elég lehet a boldoguláshoz. Tessék, van tippjük, hogy hajdanán mivel kerestem a kenyeremet?

Napi tizenhat óra munka a hentesüzletben

Eddig úgy tudtuk, azzal, hogy első osztályúan bánt a labdával.

Ezt fél találatnak veszem. Félprofi lévén dolgoznom is kellett, hogy a családomat tisztességgel eltartsam. Szóval várom a tippeket.

Fotós kollégánk a bemutatkozást kísérő kézfogás után megállapította, „erős a jattja”. Ebből kiindulva fizikai munkát végezhetett.

Kiváló gondolatmenet! Hentes voltam. Megesett, hogy naponta tizenhat órát dolgoztam. Emellett hetente legalább négy edzésen vettem részt, ehhez jött még a hét végi bajnoki, vagyis az otthon ülő típust nem rólam formázták meg. És túl a hetvenen sem vagyok az: részint mert bár már tizenöt éve megalapítottuk az FC Groningen labdarúgó-akadémiáját, a mai napig sok az ezzel kapcsolatos teendőnk, részint pedig azért, mert a klub játékosmegfigyelőjeként járom az országot. Erwin erre azt mondja, ha nem veszek vissza a tempóból, egyszer majd a pályán ér utol a végzet, mire én azt felelem, szép halál lenne…

Ennyire azért ne szaladjunk előre, sőt ugorjunk vissza évtizedeket: arról olvastunk, hogy ugyan gyakran szerepelt a neve a holland válogatott keretében, a nemzeti együttes mezét hivatalosan mindössze egyszer ölthette magára.

Ne csodálkozzanak hát azon, hogy fejből fújom a dátumot: 1964. április tizenkettedikén Ausztriát fogadtuk, engem a hetvenharmadik percben küldtek be. A vége egy egy lett úgy, hogy mi egyenlítettünk. A mérkőzést csaknem ötvenezren látták az amszterdami arénában. Csodálatos emlék ez számomra! Ráadásul ennek apropóján egy ideig zrikálhattam is a srácokat. Erwin tíz-, Ronald kilencéves lehetett, amikor az egyik bajnoki után tudatták velem, hogy nem tetszett nekik a játékom. Akkor rájuk koppintottam: majd akkor kritizáljatok, ha válogatottak lesztek. Nos, azok lettek… S valamivel többször, mint én: Ronald hetvennyolcszor, Erwin harmincegyszer…

De, ugye, nem élnek vissza a helyzettel?

Tisztelettudó fiúk, nem piszkálják az apjukat.

Melyikük játékát szerette jobban?

Egy apától ilyet kérdezni! Odavoltam mindkettejükért! Igaz, kivételes bánásmódban volt részük: miután a GVAV, majd annak jogutódja, a Groningen színeiben ötszáznál is több, pontosan ötszázegy mérkőzésen léptem pályára, a fiaim testközelből figyelhették a meccseimet. Ezt úgy értem, hogy már a bemelegítés közben is a kapu mögött lehettek, a szurkolók gyakran azt lesték, hogy Erwin és Ronald mit művel a labdával. A labdával, amelyet „elfelejtettek” visszarúgni nekünk…

A testvérpárharcok mindig utálatosak voltak

Később megesett, hogy a fiai egymás ellen futballoztak. Ezt miként viselte?

Ha azt válaszolom, hogy nehezen, akkor visszafogottan fogalmazok. Utáltam azokat a találkozókat, jellemző, hogy a helyszínen egyiket sem láttam. Még a végeredmény sem érdekelt ilyenkor.

Ellenpéldából szerencsére nincs hiány: ha azt mondjuk, 1988?

Abban az évben alighanem a kontinens legbüszkébb édesapja voltam! Istenem, az az Európa-bajnoki cím… És ami a legszebb az egészben: mind Erwin, mind Ronald tevékeny részt vállalt az elsőségből. A legjobb tizenegy akkortájt tényleg úgy állt fel, hogy a csapatból csak kilencen nem voltak az én fiaim…

Képzeljük, hányan veregették a vállát a müncheni Olimpiai Stadionban a finálét követően.

Sehányan! Az Európa-bajnokságot tudniillik odahaza, a tévében néztem.

Nem mondja, hogy még a döntőre sem ment ki?!

De bizony. Az azt megelőző meccsekhez képest csupán annyi volt a különbség, hogy azt nem otthon izgultam végig, hanem az egyik holland televíziós csatorna stúdiójában, afféle szakértőként.

Emlékszik még rá, mivel kecsegtette a nézőket a kezdés előtt?

Lehet azt a napot elfelejteni? A magam részéről biztos voltam a sikerben, mert egyfelől mérkőzésről mérkőzésre tapasztaltam a fejlődést a csapatnál, másfelől éreztem, hogy egy tornán kétszer nem kaphatunk ki ugyanattól az ellenféltől. Még jó, hogy a csoportmeccsek során vereséget szenvedtünk a Szovjetuniótól… Ma már bevallhatom, a rajt előtt tartottam a korai búcsútól, ám a döntő előtt már nyugodt szívvel feltettem volna a teljes vagyonomat Hollandia győzelmére.

Ezek szerint nem fogadott.

Nem én. De azon a napon nem az volt a fontos, hogy én nyerjek…

Megesett máskor is,