A „vízi parádét” Kemény Dénes elégeli meg először, komótosan kitempózik a lépcsőhöz, kimászik, majd akkora mosoly jelenik meg az arcán, mint az utóbbi négy évben talán soha. Integet, csókokat dobál a közönségnek, miközben többen hallani vélik, hogy mekkora kő esik le a szívéről… Ott áll, ahol szokott, a medence széléről nézi a vigadó „gyerekeket”, és csak mosolyog, mosolyog és mosolyog.
Főként akkor, amikor a műsorközlő tudatja a jelenlévőkkel a vízilabdatorna hivatalos végeredményét. Kezdi a tizenkettedik Kínával, folytatja a tizenegyedik Kanadával, aztán a tizedik Németországgal, mígnem eljut odáig, hogy: „…harmadik: Szerbia, második: Egyesült Államok, első: Magyarország!”
Első: Magyarország!
Felfogtuk egyáltalán?!
Fel.
Talán.
A lelátó elnémul, másfél ezer magyar lesi, amint tizenhárom egybegyűlik, összekapaszkodik, és azt üvölti világgá, hogy „Hajrá, magyarok!” Aki itt van, sosem feledi ezt a pillanatot, aki nem, az négy év múlva Londonban átélheti…
A szpíker tíz perc türelmet kér, tudniillik akkor kerül sor az eredményhirdetésre. Ha 2004 óta várunk erre, tíz perc igazán belefér… Látnivaló addig is akad: a Beijing Orchestra dobosai úgy verik az ősi kínai hangszereket, mint a magyar pólósok az amerikaiakat. Majd ugrunk néhány századot az időben: bizonyos MC Hammer előadásában felhangzik a „U can’t touch this” című nóta. Szerintünk nem véletlen a számválasztás: immár nyolc esztendeje senki sem érhet az olimpiai aranyérmekhez, csak a magyarok…
Letelik a tíz perc – volt az húsz is, de mindegy –, és jönnek! A dobogón harminckilenc pólós, ki alul, ki „félmagasan”, ki felül. Elsőként a harmadikak kapják meg az érmeket: a szerbek, úgy tűnik, tudnak örülni a bronznak. Következnek az amerikaiak, kicsit bánatosak, de – köztünk szólva – örüljenek, hogy idáig eljutottak. Közben Kásás Tamás már szervezkedik, hol jobbra, hol balra fordulva magyarázza a társainak, hogy „abban” a pillanatban kéz a kézben lépjenek fel az emelvényre. Mire tizenharmadikként Brandon Brooks is átveheti az őt megillető ezüstöt, a forgatókönyv megvalósulni látszik, már csak azt kell kibírni, hogy franciául, angolul és kínaiul is elhangozzék az, ami a mi nyelvünkön így szól: „Olimpiai bajnok: Magyarország!”
A Sydneyben és Athénban megcsodált kép Pekingben újra elénk tárul: Magyarország, egyben a földkerekség legjobb vízilabdázóinak nyakába akasztják az aranyakat. Amíg Schmitt Pál kiosztja a medáliákat, és kezet ráz mindenkivel, addig ünnepélyes névsorolvasást hallunk: „Zoltan Szecsi, Tamasz Varga, Norbert Madarasz, Denesz Andor Varga, Tamasz Kaszasz, Hosznanszki Norbert, Gergeli Kisz, Tibor Benedek, Daniel Rudolf Varga, Peter Birosz, Gabor Kisz, Tamasz Molnar and Isztvan Gergeli”. Azt mi tesszük
hozzá, hogy ezek a srácok aligha állnának ott, ahol, ha nem lenne „Denesz Kemeni”, „Zoltan Kaszasz” és „Kszaba Matefalvi”.
Úgy zúg a „Szép volt, fiúk!”, hogy ezt a rigmust már a szerbek és az amerikaiak is bemagolhatták, majd megint csendbe borul a lelátó: „Isten, áldd meg a magyart…”
Jut eszünkbe, megáldotta: adott tizenhárom csodálatos pólóst ennek az országnak!
Annyi nemzeti lobogó emelkedik a magasba, hogy a tribün piros-fehér-zöldbe borul, Molnár „Papesz” könnyezik, itt, a Jingtung uszodában több százan, odahaza több millióan követhetik példáját.
„…megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!”
„Ti vagytok a legnagyobbak!” – vált a kórus, és ez nem csak azért igaz, mert Benedekék éppen a dobogó tetejéről integetnek országnak-világnak. Fogadják a szerbek gratulációit (hű, de régóta vártak erre…), majd elkészül az első közös fénykép. Virágcsokrok a kezekben, aranyak a nyakakban, megannyi klasszis az emelvény felső fokán, avagy a csúcson – már most díjnyertes a fotó! A medence körüli tiszteletkör azzal indul, hogy Molnár a kamerának ad puszit, Varga Tamás az érmére lehel egyet, míg a többiek a szurkolók felé hintenek csókokat. A magyar tábor >>>
