„Na jó, jöjjenek” – bólint rá a családlátogatás ötletére Varga Zoltán, Dániel és Dénes édesapja szombat délben. Dani azzal nyugtázta a látogatás hírét Pekingben, hogy: „Remélem, rendet raknak”, de ez szóba sem kerül vasárnap reggel a kertkapuban, mert sietni kell. Közeleg a döntő, és az emeletre még fel kell érni. Ott van a tévé – és a mama.„Ne a szájukat rágják, egyenek perecet, saját gyártmány” – nógat a kéttálcányi sütemény tálalása közben, majd elkészül egy-két beállított fotó a szoba közepére kihelyezett fotelekben, ahol azonban egyik szülő sem marad soká. „Ugye, most már visszaülhetek?” – mondja a papa, és azonmód elfoglalja az ablak alatti kabalaszéket, neje pedig a Steinmetz fivéreket emlegeti folytatásra várva: kezdődik a közvetítés.
„Szegény Dani, folyton öszszekeveri a két gyereket” – mosolyog a kommentátorra utalva az édesanya, fel s alá járkálva. Hiába, ilyenkor nem lehet megmaradni egy helyben.
„Máris kiállítás? Mi a fene?!” – csodálkozik ugyanő Kiss Gergely előnygólja előtt, majd tényleg elkezdődik a meccs, gólok itt, gólok ott, négy negyedre való esik egy alatt, mindenki lélegzet-visszafojtva figyel. Kivéve, amikor Dani kettős fórban elhamarkodottan lő, és a labda alig vánszorog át a sok kéz között.
„Rossz lövés volt, hú, de rossz. Ha kihagytad volna, be is fejezted volna a meccset” – „beszélget” az atya a képernyőn keresztül a négyből harmadik Varga fiúval, Dániellel, általános derültséget kiváltva – főleg mert mégiscsak gól lett az akcióból. Akárcsak abból, amelyet az öcs, Dénes fejezett be klasszis megoldással, kevésbé művészi véleménnyel megtoldva. „Hú, milyen csúnyát mondott! – csattan fel a mama, majd elemez. – Benézett középre, azért nem készülhetett fel a kapus, és megmaradt a rés.”
Zaklatott a hangulat, az amerikaiak csak nem akarnak leszakadni. A mama fel-felugrál, kimegy a konyhába, kávéscsészével jön vissza, intézi a telefonokat, a papa viszont kővé dermedve, egyik lábát a másikra helyezve, félig fekve nézi a csatát. Feszíti őket az idegesség. De kit nem? Az sem nyugtat meg senkit, ha oldalra, a kredencre néz, ott egy-két eredeti, vad Varga Dani-alkotás van kiállítva. Aztán ő maga is, csak a vízben – iksz körül jár meccs.
„Jaj, istenem, gyerünk, fiúk, gyerünk, gyerünk, gyerünk! Kása nagyon kéne. Á, nem is nézem!” – pattan föl az édesanya sokadszor, de a tiráda hat, Dani megúszik, kapja a labdát, belövi, és rázza a mutatóujját.
„Ez a maximum, amire ünneplés címén képes” – ér vissza a mama, mire a papa kontráz: „Dumi is ott volt a közelben, ezért lett gól.” Kapuscsere a túloldalon. A két Varga megroppantotta az ellenfelet.
Az utolsó negyed elején miénk a labda, kiállítás, megléphetünk néggyel. „Nézd, Dénes hogy kér időt! Olyan félve – fókuszál a mama, Dumi bevarrja, 13–9, alakul, a zseniális kezek a magasban.
– Ezt az angyaloknak küldi.”Erőltetett nyugalom lesz úrrá a szobán, mire előjön Feri, a macska – aki egyébként lány –, és a szőnyegre piszkít. Mint kiderül, reggelre megbetegedett, szegény. „Nagyon izgul – csapja le a poént Varga Zoltán, aki 2:49-cel a vége előtt nagyot fújva kijelenti: – Kész, meghaltak.
Innen lehetetlenség elveszíteni. Hamar vizes lesz a gatyád, Dénes!” – jósolja már Kemény kapitánynak.
A helyszínen zúg a „Szép volt, fiúk!”, a Varga-lakban a taps, az édesanya fogadja az első gratuláló telefonokat, az édesapa pedig elérzékenyülve süpped a karosszék mélyébe. Büszkén hallgat. „Drága kis csillagom!” – sóhajt már a mama a szerepcsere után, amikor a papa nyilatkozik, ő pedig nézheti a képernyőn egymást váltó csemetéket. Az olimpiai bajnokokat.
„Jöjjenek, mutatok még valamit! – invitál a mama a könynyei leküzdése után Dumi szobája felé, ahol egy nyelvtanilag kevésbé, tartalmát tekintve annál pontosabb fogadalmi szöveg olvasható egy papíron. – Azt, ott, a falon, hónapokkal ezelőtt rakta fel…”
