Két ország bajnoka

Legutóbb, amikor 1992 februárjában a heerenveeni vb-n találkoztunk, kissrác még sehol sem volt…Legutóbb, amikor 1992 februárjában a heerenveeni vb-n találkoztunk, kissrác még sehol sem volt…

Addig nem akartam gyermeket szülni, amíg versenyzek, s most tulajdonképpen a nyolcadik olimpiámra is készülhetnék, ha nincs az a rettenetes műtétsorozat 2002–2003 fordulóján – mondta Hunyady Emese.

Így kénytelen volt „leragadni” hat olimpiai szereplésnél, amivel a magyar nők között rekorder, még ha a hatból ötöt osztrák színekben is teljesített…

Valóban, Salt Lake City volt a búcsúolimpiám, de Torino szerepelt a terveim között, éppen azért határoztam el 2002 végén, hogy rendbe rakom rakoncátlankodó térdemet. Bécsben operálták, az ortopédiai klinikán, tehát nem akárhol, de úgy elrontották, ahogy csak el lehet rontani: két nap múlva szét kellett törni a csontot, és újra megműtöttek.

Még hallgatni is hátborzongató.

És a második műtét sem sikerült, két hónap múlva jött a harmadik, majd a kétségbeesett várakozás, hogy nyomorék maradok-e, vagy felépülök.

Ahogy elnézem, felépült…

Fel, a biztosító fizetett, bebizonyosodott az orvosi műhiba. Újrakezdtem az edzéseket, 2003 végén el is indultam két Világkupa-versenyen, de a térdem már nem bírta a terhelést, visszavonultam. Aztán, ahogy szerettem volna, teherbe estem, és 2005 elején megszületett… na, most egy jó nagy levegőt kell vennem!

Miért is?

Mert a gyerek neve következik: Jasper Jussi Julius Ádám Sándor Järvinen. Ebből az utolsó a vezetéknév, a többi keresztnév.

És mit tudhatunk a szerencsés papáról?

Timo Järvinennek hívják, velem egyidős, finn, és természetesen ő is gyorskorcsolyázó – volt. Már régóta együtt vagyunk, de addig nem akartunk gyereket, amíg versenyzek.

Nem „húzós” egy kicsit ez a távházasság?

De az. Habár Timo tavaly kivett egy év fizetett szabadságot a finn szövetségtől, ideköltözött, s egy éven át együtt volt a család. Most viszont újból ideoda pendlizik, a juniorválogatottat készíti fel, most voltunk Inzellben. Ha tehetem, elkísérem Jasperrel együtt, de nincs igazán pénzünk erre a sok utazásra.

Az osztrák olimpiai bajnokok talán nem kapnak életjáradékot?

Nem bizony. Látja, van, amiben Magyarország a fejlett nyugat előtt jár. És ha a Magyar Olimpiai Bizottság nem lenne olyan gáláns, és az életútprogram keretében nem támogatná a tanulásomat, akkor erre a rekreációs szakra sem tudtam volna beiratkozni.

Pedig az ember azt hinné, hogy egy osztrák olimpiai bajnoknak nem lehetnek anyagi gondjai…

Alapesetben nem is lennének, csakhogy engem két év leforgása alatt többször is kiraboltak: a lakásomat, a bankom széfjét, ahol minden ékszeremet és az olimpiai érmeimet tartottam, s az autómat is feltörték. Plusz még ott voltak a térdoperációk, komolyan mondom, már kezdtem azt hinni, hogy ver a sors, egy szerencsétlen pechvogel vagyok. Jaj, bocsásson meg, de ügyetlen vagyok…

Semmiség, csak egy kicsit áztatta el a laptopomat a kóla, amelyet kiborított…

Na látja, hát erről beszélek. Azért működik?

Remélem. Egyébként mivel foglalkozik?

Mármint én? Semmivel. Bár azért ez így nem igaz, mert segítek két tehetséges, fiatal magyar gyorskorcsolyázónak, Szöllősi Szabolcsnak és Svitelj Dánielnek, ám ebből körülbelül annyit profitálok, hogy Szabolcs nővére és barátnője Jasper bébiszittere. Itt állok a töméntelen tapasztalatommal, a német-, angol-, némi finn- és orosznyelv-tudásommal, az irdatlan kapcsolatrendszeremmel. A minap beszélgettem Hermann Maierrel…

Osztrák színekben lett olimpiai bajnok. Hogy is volt ez valójában?

Hát úgy, hogy magyar vagyok, magyarabb már nem is lehetnék, de ha nem megyek ki annak idején Ausztriába edzőmet, Kutas Bálintot követve, az életben nem lettem volna olimpiai, világ- és Európabajnok, minden lehetséges érem tulajdonosa. Azaz már csak volt tulajdonosa, de ezt hagyjuk, mert mindjárt epeömlést kapok. Ausztriában még ma is megismernek az utcán, a Mariahilferstrassén ott van a kéz- és láblenyomatom, rendszeresen hívnak különböző rendezvényekre, jótékonysági eseményekre… Itt is, ott is jól érzem magam, szívesen végeznék olyan munkát, amely mindkét országhoz kötődik.

Nyugodtan nyerhetett volna még egy-két aranyat, mert Naganóban olyan formában volt, hogy…

…ezt meg honnan az ördögből érezte meg?! Nagano örök fájdalmam marad. Tudja, három olyan futásom volt karrierem során, amelynek minden pillanata ma is itt van a fejemben. Az a három maga volt a tökély. Az első a dél-tiroli Collalbóban volt, ott hatalmas pályacsúcsot futottam, a második a lillehammeri ezerötszáz volt, amikor olimpiai aranyat nyertem, a harmadik pedig két nappal a „hivatalos” futás előtt Naganóban, egy tempóedzésen. Na, ott úgy siklottam, hogy annál jobban nem lehet, biztos voltam benne, hogy legalább az ezerötszázat megnyerem, de talán még a háromezret is. Ott, akkor le kellett volna feküdnöm, átaludni az előttem álló negyvennyolc órát, aztán felállni a dobogó tetejére.

Ehelyett?

Ehelyett az edzőm, a lengyel Marek Stanuch – akivel személyes problémáim voltak – még két napon keresztül hajtott, meg én is magamat, a csodálatos érzés, huss, elszállt, s utána „csak” egy negyedik és egy ötödik helyet szereztem. Még ma is beleborzongok, annyira fáj.

Azért azt nem lehet mondani, hogy torzó lenne a pályafutása.

De lehetett volna még jobb. Különben, ha visszagondolok rá, eszméletlen tehetség voltam, szabadtéren, hagyományos, tehát rögzített pengéjű korcsolyával olyan időket futottam serdülőkoromban, mint a maiak a „clap-skatetel”. Sokszor egyszerre négy korosztályban javítottam országos csúcsot, erre manapság talán még büszkébb vagyok, mint akkor voltam, amikor nem is tudtam értékelni ezeket az eredményeket.

Akkora átéléssel beszél, hogy már-már azt hiszem, újra akarja kezdeni!

Na nem… Tudja, fantasztikus szubkultúra a miénk, ma is rendszeres telefon- és e-mailkapcsolatban vagyok a német Gunda Niemann-nal, Anni Friesingerrel, a holland Marianne Timmerrel, a japán Akira Kuroivával, de például Pajor Kornéllal is, aki az egyetlen magyar férfi világbajnok, a nyáron lesz nyolcvanöt éves, Stockholmban él, és hatvannak néz ki. Meg járom a versenyeket, de újrakezdeni nem akarom.