elájultam, mennyire más a latin labdarúgás, mint a brit, s örültem, hogy Angliába igazoltam. Nálunk nincs színészkedés a pályán, nincs irigykedés a másikra, ellentét az ellenfelek között. Magyarországon például sosem tapasztaltam, hogy ennyire tisztelnék egymást a futballisták, mint itt. Érezhető, hogy elismerik a rivális tudását a játékosok.
És mi a helyzet a Premier League és a Championship között? Azt mondják, nagy a szakadék.
Sajnos nagy. Bevallom, én a tévében nem is tudom megnézni a másodosztályú csapatok mecscseit. Az élvonalbeli találkozók közvetítése után pedig bosszant, hogy nekem a Championship összecsapására kell készülnöm.
Azt is hallani, hogy a West Bromwich kimagaslik a második vonalból, és talán az egyedüli olyan csapat, amelyik első osztályú futballt játszik.
Igen, ezt mondják. Jó csapatunk van, amelynek a középpályássora játssza a futballt, és elsősorban a támadásokban erős. A Championship csapataiban szereplő labdarúgók mindent tudnak a játékról, de nincs köztük igazán kiemelkedő képességű.
Akkor nyilván ön ficánkol közöttük.
Éppen hogy nem. Nekem sokkal inkább fekszik a Premier League, mint a Championship. De ellenpéldát is tudok mondani: Priskin Tamás korábbi vetélytársa, a Watfordból a napokban távozó Marlon King az élvonalban nem tudott érvényesülni, egy gólt lőtt a szezonban, a másodosztályban viszont parádézik, tizenegy találatnál jár.
Ha már Priskin Tamás. Mit gondol, megviseli a külföldön játszó fiatal magyarokat, ha kevés játéklehetőséghez jutnak?
Hogyne. Ha rendszeresen pályára lép az ember, nincs honvágy, nincsenek kétségek. Tamásra is igaz a két bajnokság közti különbség példája. A Premiershipben szerepelt, mert labdaügyes futballista, a kiesés óta viszont erőfutballt játszik a Watford, a támadóknak verekedniük kell elöl, és ez nem fekszik neki. Mindenesetre örülök, hogy egyre több honi futballista igazol Angliába, persze az még inkább segítené a magyar labdarúgást, he a légiósok az élvonalban lennének meghatározóak.
A válogatott keret zöme így is külföldön profiskodik.
Ami meg is látszik. Vass Ádám tizenkilenc évesen már érett futballista, és Feczesin Róbert is egyre tapasztaltabb. Pontosan emlékszem, hogy az én futballom mikor változott meg: amikor kikerültem Birminghambe, és kitűnő labdarúgók vettek körül, letisztult a játékom, éreztem, hogy meccsről meccsre rutinosabb leszek. Ha megnézek egyegy korábbi felvételt, magamra sem ismerek. Nem tudom, mi a jó kifejezés rá, de mintha kicsit öncélú lett volna a játékom.
A manchesteri Cristiano Ronaldónak és Robinhónak is időbe telt felvennie a ritmust.
Ők a legjobb példák rá, hogyan alakul át egy labdarúgó felfogása. Cristiano Ronaldo az első évben folyamatosan a saját szórakoztatására cselezgetett, Robinho is trükközött feleslegesen, de mára mindketten csapatuk legjobbjai. Valószínű, a játékos mellett az edzőnek is nagy szerepe van a fejlődésben.
Apropó, edző. Mit szól Várhidi Péter újbóli kinevezéséhez?
Tudom, otthon nagy port kavart a kapitánykeresés körüli vita, de én igazat adok Kisteleki István elnöknek, aki megfontoltan akart dönteni. Miért kellett volna kapkodni, hiszen az első tétmeccset csak ősszel játsszuk. Tárgyaljon, keressen, aztán amikor megtalálta a megfelelő jelöltet, nevezze ki.
Tehát Várhidi Péter a megfelelő?
Várhidi Péter akkor vállalta el a felkérést, amikor senki sem akart leülni a kispadra. Bátran végrehajtotta a fiatalítást, a csapat pedig maga mellé állította a közvéleményt. Ez azt jeleni, hogy jól dolgoztunk.
De nem érzi, hogy ezzel a másfél hónapig tartó huzavonával megalázták az edzőt?
Erre csak azt tudom mondani, amit Várhidi Péter is hangsúlyozott: ez olyan poszt, ahol állni kell a támadásokat. Megértem, hogy a kapitány ragaszkodik a csapathoz, hiszen ő építette fel, és úgy gondolja, további fejlődésre képes a társaság. Legyen igaza!
A fejlődés akár vébékvalifikációt is érhet?
Én csak azt kérem mindenkitől, hogy maradjon a földön, és gondolkozzon reálisan.
