Megszolgálta a pihenőt

"Legalább játssz jól, ha már holnap nem leszel köztünk.”
Ottmar Hitzfeld, a Bayern München vezetőedzője ezekkel a szavakkal küldte pályára az 1860 München elleni városi rangadón Mehmet Schollt, együttese középpályását, aki a vasárnapi tréninget azért hagyta ki, mert egy berlini díjátadásra volt hivatalos. Azt nem lehet mondani, hogy "Scholli” engedetlen lett volna, hiszen három gólt szerzett az összecsapáson, alaposan hozzájárulva ezzel a "bőrnadrágosok” kiütéses, 5–0-s diadalához. Ráadásul nem is akármilyen találatokat rúgott! Az elsőt szabadrúgásból, csaknem 30 méterről érte el, amikor is a labdát a jobb kapufa segítségével varázsolta a hálóba. A másodiknál remek labdát kapott Pizarrótól, megvárta, amíg Jentzsch kapus leül, majd higgadt, már-már szemtelen mozdulattal emelt át felette. A harmadiknál volt a legkönnyebb dolga, ott inkább az akció volt szépségdíjas: a sérülését követően egyre több lehetőséget kapó, és egyre inkább formába lendülő Sebastian Deisler minden útjába kerülőt megbolondított a jobb oldalon, ezt követően Schollnak már csak az üres kapuba kellett passzolnia. Csaknem tíz év után triplázott ismét a Bayern mezében, legutóbb 1993. április 23-án, a Saarbrücken elleni bajnokin sikerült neki ez a bravúr.
Aligha meglepő, hogy ezek után mindenhonnan csak dicsérő szavakat hallott. Rudi Völler, a német válogatott csapatfőnöke szerint a brazilokra jellemző technikával futballozott, míg Franz Beckenbauer, a Bayern "atyaúristene” szerint a Bayern hetese olyan szintű produkciót nyújtott, mint Luis Figo a jobb napjain. A méltatás különösen annak fényében nagyon értékes, hogy a nyáron még azt sem lehetett tudni, mikor térhet vissza a futballpályára. A gyakran sérült középpályás – a combja, a háta vagy éppen a térde miatt többször is hosszabb-rövidebb kihagyásra kényszerült – egészségi állapotára hivatkozva lemondta a világbajnoki részvételt, egyúttal a válogatottságot (egy ezüstéremmel lett így szegényebb), és nem mert jóslásokba bocsátkozni abban a tekintetben, hogy mikor láthatjuk őt ismét teljesen egészségesen a gyepen.
Ha máskor nem, legkésőbb az "oroszlánok” elleni bajnokit követően hivatalosan is gyógyultnak nyilváníthatjuk!

A jelenlegi keretben egyébként ő a leghűségesebb Bayern-alkalmazott, lassan tizenegy éve szolgálja a német rekordbajnokot! Mint a bajorok közül annyian – például Oliver Kahn, Michael Tarnat vagy éppen Thorsten Fink –, ő is a karlsruhei kincsesbányából tette át a székhelyét az Isar partjára, és szinte azonnal a kezdőcsapatban találta magát. Ahonnan azóta is nehéz kirobbantani – na jó, Hitzfeld rotációs taktikájának köszönhetően alkalmanként jut neki némi pihenő, különösen most, Michael Ballack és Deisler érkezését követően –, légyen is bárki a Bayern edzője, Scholl nélkül nem működött túl jól a tengely.
Tehetségét már nagyon korán felismerték, hiszen 1982-ben, amikor a Nordwest Karlsruhétól átkerült a város első számú csapatához, a Karlsruhéhoz, ódákat zengtek róla, illetve cimborájáról, a később szintén a Bayernnél kikötő Michael Sternkopfról. A labdával már akkor is mindent tudott, de a fizikuma akkoriban sem volt kiemelkedő, így nagy kérdés volt, a brusztolós német fociban mennyire tud majd érvényesülni. Most már kijelenthető, elég jól tudott.
Persze, mondhatnánk, köszönheti ezt a küzdőszellemének, mert hát az élet alaposan megedzette. hat évesen ugyanis elveszítette – képletesen feltétlenül – az édesapját, a török származású Ergin Yükselt, aki akkor elégelte meg a németországi bánásmódot, és költözött haza. Schollnak a későbbiekben még szerencsét is hozott ez a váltás, hiszen édesanyja másodszor is férjhez ment, méghozzá egy Hermann Scholl nevű tornatanárhoz. Nevezett úriember a nevére vette Mehmetet, majd szinte azzal a lendülettel karon ragadta, és elvitte focizni a Nordwestbe. A karriertörténet pedig innen már ismerős…
És a slusszpoén! A Bayern München 1997. november 26-án a Galatasaray vendégeként Isztambulban lépett fel, soraiban természetesen az addigra már Európa- és német bajnokká avanzsáló Scholl-lal. Hősünket nem a pályán érte a legnagyobb meglepetés, hanem a találkozó előtt. Az egyik pillanatban ugyanis odaállt elé egy úriember, és közölte: "Én vagyok az apád!”
Ergin Yüksel húsz esztendő elteltével mert ismét találkozni az időközben világhírnévre szert tevő fiával…