Egervári Sándor: Nekem a lelkem fáj…

– „Életem a foci” – olvassuk bögréjén a feliratot. Stimmel?  
– Két nagy egység volt az életemben, a család meg a foci. Ezek köré csoportosult majdnem minden.

– Itt ülünk a pomázi kertjében, a diófa árnyékában, közeledve a hetvenötödik születésnapjához. Ideális alkalom a számvetésre.  
– Nemrég meghalt Tajti Józsi barátom, aki a játékostársam volt, kollégám a válogatottnál. Igazi barátot veszítettem el vele. Ilyenkor már nehéz szívvel búcsúzik az ember azoktól, akik aktív részesei voltak az életének. Hát, öregszünk… Mondják, hogy nem jó idősödni, mert így fáj, úgy fáj, amúgy fáj. Nekem a lelkem fáj, amiért nem tudok futni: a mozgás megszűnt számomra, vagy legalábbis korlátozottá vált. Nem könnyű az életem a sztrók óta. Mégis úgy érzem, érdemes megöregedni, mert látom az unokáimat, a gyerekeimet, a szeretteimet.

– Mire tanította a balesete óta eltelt hét küzdelmes év?  
– Messzebbről, távolabbról látom magam az életben. Kritikus vagyok magammal szemben. Voltak jó és nehéz időszakok is, de – hála Istennek – örömből, sikerből, boldogságból jutott több. Szerencsés embernek mondhatom magam, még akkor is, ha ez az utóbbi hét év nem a korábbi életemre hajaz.

– Mondják, bajban mutatkozik meg a barát. Megmaradtak a régi társak?  
– Volt játékosaim közül sokan érdeklődnek, sőt időről időre meg is látogatnak. Örömmel konstatálom, hogy most visszakapom tőlük az emberséget, tiszteletet, odafigyelést, amelyet annak idején tudtam adni nekik. Az én házam nyitva van, az árnyékos diófa alatt mindig van hely.

– Mi ad erőt, ösztönzést, szellemi elfoglaltságot a mindennapokban?  
– Sajnos utóbbiból mostanában kevesebb jut. Eléggé röghöz kötött vagyok, a diófa környékén élem az életem. Van egy elektromos kerekesszékem, azzal be tudok járni a pomázi pályára, az edzésekre, a gyerekekére, a felnőttekére is. Külön öröm, hogy a pomázi első csapat edzője Erős Karcsi, aki az MTK-ban Halmai Gabi fedezetpárja volt nálam az 1999-es bajnokcsapatban. Tizenkilenc ponttal nyertük meg az NB I-et a Fradi előtt – felejthetetlen élmény marad. Igaz, aztán jött a csalódás, Várszegi Gábor tulajdonos nem hosszabbított velem szerződést.

– Így aztán elment Dunaújvárosba, ahol a következő évben újra bajnokcsapatot épített.  
– Az előző idényben ötödik volt a Dunaferr, 2000-ben tizenhat pont előnnyel nyertünk aranyérmet. Az nagyszerű közösség volt! Hadd mondjak el egy példát az összetartásra! Előfordult, hogy a klubvezetők hírverő meccset akartak a szomszéd faluban, amit én nem tartottam jó ötletnek. Nyolc-tíz góllal vertük volna meg az ellenfelet, ennél én hasznosabbnak ítéltem egy egymás közötti edzőmérkőzést. Nem vették tudomásul, ki akartak rúgni, arra hivatkozva, hogy nem fogadom el a klub elvárását. Mondtam nekik, hogy én bajnokcsapatot szeretnék építeni, engedjék meg, hogy a szakmai szempontok döntsenek. A válasz? Nem, nem, nem. Erre a két csapatkapitány, Lengyel Feri és Jäkl Tóni bement Dzsonihoz, vagyis Szabó János elnökhöz, és közölte vele, hogy a csapat nem lép pályára, ha elküldenek. Ezt nekem utólag maga Dzsoni mesélte el. Kiálltak mellettem, és az összefogásnak meg is lett a gyümölcse. Az MTK 4–1-es legyőzésével vált biztossá a bajnoki címünk, az MTK-pályán ünnepelhettük a sikert. Akkor az nagy elégtételt jelentett nekem.

– Mit szólt hozzá Várszegi Gábor?  
– Visszahívott az MTK-hoz egy év múlva, 2003-ban megint megnyertük a bajnokságot. Furmányos klubvezető volt egyébként. Ma már tudom, az MTK-hoz azért vitt el, mert meghallotta, hogy az Újpest szeretne szerződtetni. Az Újpesthez és a Fradihoz én nem szívesen mentem volna, erőszakos világ volt ott, sokszor a szurkolók akarata érvényesült.

– Jobban feküdt a csendes Hungária körút?  
– Igen. De talán még inkább a Dunaújváros. Igazi munkáscsapat volt, a városban őszinte, tiszta, melós emberekkel. Én is ebből a közegből jövök. Édesapám gyári munkás volt a pomázi textilüzemben, édesanyám szövőnő ugyanott.

– Mennyit változott a gyerekkora óta Pomáz?  
– Amikor én kisfiú voltam, hatezres település volt, libák legeltek a futballpályán, oda is csináltak, úgyhogy lehetett a becsúszó szerelést gyakorolni. Ma húszezren lakják a várost. Örülök, ha régi ismerősökkel, iskolatársakkal összefutok. Jó most, nyáron, az emberek közé menni, mert télen a négy fal között nehezen telik az idő.

– Ha megjelenik a pomázi pályánál, tudják a helyi fiatalok, hogy korábbi szövetségi kapitány figyeli őket?  
– Többször előfordult, hogy amikor kiértem az oldalvonalhoz, odafutottak hozzám, köszöntöttek a tíz-tizenkét éves gyerekek. Mondhatják, hogy lám, Sanyi bácsi is ezen a pályán nőtt fel, aztán milyen nagy ember lett. Meg milyen rozoga.

– Személyes szál: újságírótanoncként az első próbainterjúmat önnel készíthettem, a húszéves, publikálatlan szöveget előkeresve találtam néhány ma is kijegyzetelésre érdemes gondolatot. „Egy futballcsapat nem mechanikus szerkezet, hanem szociális rendszer” – mondta, az emberi oldalról szólva pedig így fogalmazott: „A játékos az edzőnek nem kiskanál, amellyel eszik, aztán eldobja a mosogatóba.” Beszélt arról is, hogy nem az ostorban, hanem a pedagógiai ráhatásban hisz, példaként hivatkozott egy játékosára, akinek a házasságát sikerült megmentenie. Akkor elmulasztottam megkérdezni: hogyan?  
– Régi kedves játékosomról van szó, aki összeszűrte a levet a pálya melletti trafikos kisasszonnyal. Kitudódott a dolog, találkozót kért tőlem a felesége, a vállamon sírva kérlelt, hogy adjak valami tanácsot. Mondtam neki, hogy több közös élményt kellene gyűjteniük, időt tölteni együtt. Javasoltam, hogy menjenek fel szánkózni a Normafához. Ezt említettem a játékosomnak is, aki aztán néhány nap múlva odajött hozzám, kérdezte csodálkozva, hogy én beszéltem-e a feleségével. Mert valamiért ő is éppen a szánkózással nyaggatja. Azóta is együtt vannak boldogságban.

– Járt mostanában válogatott mérkőzésen?  
– Legutóbb talán másfél éve. Nehezemre esik közlekedni a botommal, nagyon megvisel. Korábban néhányszor ki tudtam menni a Puskás Arénába. Ez a stadion nagy ajándéka a labdarúgásnak, a válogatott sikereivel együtt. Televízión követem a magyar futballt, de az első osztályú meccsek nem igazán tudnak lázba hozni.

–  Miért nem?  
– Úgy látom, hogy az én időmben képzettebb futballisták voltak a pályán. Nem gyorsabbak, hanem képzettebbek. Szurkolok azoknak a csapatoknak, amelyekben sok a magyar játékos, így a Paksnak, korábban a Kecskemétnek.

– A mai edzői mezőnyből ki áll önhöz a legközelebb?  
– Elsősorban Bognár Gyuri, aki nekem játékostársam, később játékosom is volt, és akivel ma is baráti kapcsolatot ápolok. Ő az, aki leginkább képviseli a futballfilozófiát, amelyen mi felnőttünk, amelyet mi követtünk.

– Ezt hogyan tudná összefoglalni?  
– Hidegkuti Nándi bácsinak meg Budai II Laci bácsinak, az Aranycsapat tagjai­nak voltam a játékosa, ők sok mindent belénk plántáltak. A régi szellemiséget, a futball szeretetét. Azt is megértették velünk, hogy nem mindig a legjobb tizenegy játékos alkotja a legjobb csapatot, hanem azok, akik egymást kiegészítve jó közösséget alkotnak. Egyébként én mindig inkább klubcsapatban éreztem jól magam, amelyben egész héten együtt gyakorolunk, ezáltal szakmailag és emberileg is közelebb kerülhetünk egymáshoz.

– Ehhez képest nyomot hagyott a válogatottnál is, szövetségi edzőként pedig bronzéremre vezette a 2009-es U20-as világbajnokságon a korosztályos válogatottat.  
– Az akkori csapat tehetségei a Mezey Gyuri, Both Józsi vezette Bozsik-programnak köszönhetően indultak el. Az akkori Bozsik-program még valódi kiválasztást jelentett, a maiban nem látom a szűrést, a tehetségkutatást. Itt kell megjegyeznem, hogy Mezey György­től kaptam a legtöbb szakmai útravalót, a tőle tanultakra mindig támaszkodhattam.

– A magyar válogatottat 2010 és 2013 között irányította. Miként értékeli azt az időszakot?  
– A harmincnégy meccs között volt ilyen is, olyan is. Rúgtunk is nyolcat, meg kaptunk is nyolcat sajnos, elég széles a skála. Meghatározó emlék rögtön az első kapitányi meccsem, a Wembley-ben, ahol mi vezettünk, aztán bosszantó rutintalanság miatt Steven Gerrard két góljával 2–1-re kikaptunk. A három év két legszebb sikere a svédek 2–1-es és a törökök 3–1-es legyőzése volt. A svédek elleni 2011. szeptemberi mérkőzés mély emlék, összekapcsolódott a feleségem betegségével, Ági az utolsó napjait élte.

– A 2012-es Eb-selejtezőben a válogatott 63.33 százalékos teljesítménnyel lett csoportharmadik, a 2014-es vb-selejtező során a harmadik helyezést 56.66 százalékos teljesítménnyel érte el. A két érték a legmagasabb volt az előző negyedszázad Eb-, illetve vb-selejtezőit tekintve, a 2016-os kontinensbajnokságra is csak 53.33 százalékos teljesítménnyel jutott ki később a csapat. A statisztikában mutatkozó előrelépésnél mégis erősebb emlék maradt a köztudatban a hollandoktól elszenvedett 8–1-es vereség.  
– Sokszor fölébredek még vele… Ezt már cipelem a hátamon. Nyilván megvan benne a felelősségem. Csak abban az esetben juthattunk volna ki a brazíliai világbajnokságra, ha megverjük a hollandokat, ezért aztán tizenkilencre lapot húztam. Ami történt, odavágott.

– Ha újrajátszhatnák a meccset, megint lapot húzna?  
– Azt utólag sem bánom, hogy bátor lépésre szántuk el magunkat. Persze a következmények ismeretében lehet mondani, hogy hülyeség volt. Nagyobb kárt okoztunk a magyar futballközegnek az eredménnyel, mint amennyit nyerhettünk volna, ha bejön a terv. Ezt akkor így nem láttam előre.

– Elvonatkoztatva Amszterdamtól: ha visszatekint az elmúlt hetvenöt évre, mi az, amit másként csinálna?  
– Nagy változásokat nem terveznék az életemben. Az úgy volt jó, ahogy volt.