Lothar, a menedzser

Ha egy összevissza meccsen nem nyertünk volna Izland ellen most már lehet, hogy a Matthäus-korszak végéről cikkeznénk, így azonban folytatódik a német szupersztár uralkodása a magyar futballban.Ha azt mondjuk, hogy szakmailag bizony nem hozott áttörést, akkor rögtön tegyük hozzá, jelenlétének számos egyéb, járulékos haszna viszont van. Igaz, hogy a bal oldalon játszatja Bodnár Lászlót, igaz, hogy makacsul kitart a válogatott képességűnek egyedül általa tartott Tóth András mellett, igaz, hogy száműzi a keretből a két, talán leginkább odavaló játékost, Dárdai Pált és Babos Gábort, és még sorolhatnánk baklövéseit, de halmozza az üzleti sikereket. És most nem azokról a mendemondákról beszélek, amelyek szerint egyes játékosok felfuttatása és külföldre juttatása neki és környezetének is jelentős bevételt hoz, hanem arról a tényleges haszonról, amit a futballnak máris termelt. Azt, hogy a korában mereven elzárkózó kereskedelmi tévék valósággal versenyeznek a futballközvetítési-jogokért, hogy immár világcégek szponzorálják a futballszövetséget, hogy a legnépszerűbb rádiós ébresztőműsorban, amelyben azelőtt szóba sem került (legfeljebb fikázás címén) a magyar futball, most olvadozva beszélnek Torghelle Sanyiról, és felhívják Londonban. A műsor készítőinek persze fogalmuk sincs arról, hogy ki az a Gera Zoltán, aki a hét igazi sztárja volt, mert nyilván csak a németek meg a brazilok elleni meccset látták az elmúlt tíz évben (s ezeken ugye, az összes gólunkat Torghelle lőtte), de hát éppen ez az. Ezeket a meccseket ugyanis már olyanok is látták, akik azelőtt már leszoktak a magyar futballról, s a Megyeri úton a közönség skandálva követelte a pályára Torghellét.Már csak abban kell bíznunk, hogy mellettünk marad a szerencse, és továbbra is nyerünk egy-két meccset.