Könnyes búcsú a ravatalnál, majd a sírnál az ifjú csatártól

Szép volt, nagyon is szép volt a táj, szikrázott a hó, a tél hirtelen derűs arcát mutatta, s az embernek nyomban élni, szórakozni, szánkózni, síelni, didergő, remegő szájjal csókolózni támadt kedve.
Hanem az Úr másként döntött.
A nevetést zokogásra, a szerelem születését temetéssé változtatta. Sütött a Nap, verőfényesnek tűnt ez a szerda, de Győr mégis fekete várossá változott.
Ahogy az Úr akarta…


Van-e borzalmasabb annál, ha egy édesanya temeti a fiát?
Létezik-e fájdalmasabb pillanat, mint amikor a mama ott áll a sír szélén, és közben eresztik, megállíthatatlanul eresztik le gyermeke koporsóját, és mindezt a gyorsan mozgó lapátok karistoló hangja teszi még elviselhetetlenebbé?
Vajon hányszor volt képes megnézni Fehér Miklós édesanyja a különböző televíziós csatornákon százszor, ezerszer vetített filmet, azokat a pillanatokat, amelyeken fia haláltusáját vívta.
Képes volt-e rápillantani az újságok címlapjára, azokra a fotókra, amelyeken az ő ereje teljében lévő, gyönyörű gyermeke már a halál szorításában feküdt.
Vasárnap késő este óta mást sem kérdez magyar, s portugál: mi történt Fehér Miklóssal?
Sőt miért történt mindez?
De Isten nem felel.
Szerda délután ezrek indultak gyalog, vagy autóval a Győr-Szabadhegyi temetőbe. Búcsúzni indultak az emberek, ki egy szál virággal, ki koszorúval – és sok-sok könnyel. Fehér Miklóst búcsúztatni, azt a fiatalembert, aki rövid, ám annál sűrűbb életének jelentős részét a Rába-parti városban töltötte. Szerették itt az emberek, még úgy is, hogy Fehér Miklós távol volt tőlük, Portugáliában kereste a kenyerét, abban a Benficában futballozott, amelyik, valamikor réges-régen már kapcsolatba került Győrrel. Az ETO 1963-ban bajnoki címet nyert, és a sors, illetve a sorsolás a lisszaboni sztárcsapattal hozta össze BEK-találkozón. A Benfica mégsem jött a Rába-partjára, hiszen akkora volt az érdeklődés, hogy a találkozót a Népstadionba vitték, s persze hogy telt ház, 70 ezer szurkoló élvezhette a nagy mérkőzést.


Negyvenegy év telt el azóta, és ezen a szerdán a Benfica eljött Győrbe.
Mindehhez azonban meg kellett halnia egy magyar ifjúnak.
Két órakor már több százan álltak némán a ravatal közelében felállított kordon mögött. Voltak idős ETO-drukkerek, akik még Palotai Károly góljainak is tapsoltak, aztán persze jöttek zöld-fehér sálas ifjak.
Csend volt itt, a részvét csendje.
Ekkor még messze járt a Fehér Miklós holttestét szállító autó, mint ahogy a Lisszabonból érkező küldöttség tagjai sem érkezhettek meg. Portugáliából százhúszan indultak útnak, a Benfica vezetői, játékosai és szurkolói döntöttek úgy, hogy Győrbe zarándokolnak el Miki (a portugálok nevezték így kedvencüket…) temetésére. Lassan, nagyon lassan teltek a percek, aztán egy-szercsak előbukkant egy férfi, kezében fejfával, rajta a felirattal: Fehér Miklós 1979–2004.
Mindenki ezt nézte, mintha csak választ várna, hogy mi ez az egész.
A fotósok egymást félrelökdösve örökítették meg ezt a fejfát, amelyet a halottaskocsinak támasztottak. S közben jöttek a futballisták is, előbb a debreceniek, majd az újpestiek, később a ferencvárosiak, de előbukkant sok-sok régi arc, ilyen-olyan csapatból érkező labdarúgó. Senki sem beszélt, a koszorúk, a virágok a ravatalhoz kerültek, aztán valamennyi sportoló megállt egy kupacban, csak nézve maguk elé – emlékezve…
Emlékezve a szörnyű pillanatra, arra, hogy gyorsan, túlságosan gyorsan történt minden, Fehér Miklós mosolya a sárga lap után, aztán a megrogyasztott térd, majd a tehetetlen zuhanás, s attól kezdve a drámai események sora. Elképesztő: három napja ilyenkor még meccsre készült a 24 esztendős Fehér Miklós, arra gondolva: itt a lehetőség, ma játszom, és bevágok egy gólt, vagy legalábbis gólpasszal ajándékozom meg valamelyik csapattársamat. És tán nem csupán a futball, a meccs járhatott a fejében, hanem a kedvese, a menyasszonya, Adrienn is, aki pénteken Magyarországra utazott, hogy a nyári esküvőjüket megfelelően előkészítse.
Boldog a férfi ilyenkor.

De jött az a szörnyűséges pillanat, amely az álmot rémálommá változtatta, és három nappal később már ásták a sírt Győr szélén.
Arról Fehér Miklós édesanyja döntött, hogy minél előbb temessék el a fiát. Azt mondta, ő már elbúcsúzott tőle, s képtelen lenne azzal a tudattal élni, hogy drága gyermekének a holtteste akár Lisszabonban, akár Győrött legyen napokig, avagy akár hetekig a temetésre várva.
Azt már nem!
Így történhetett, hogy a tragédia után három nappal a föld mélyére helyezték örök nyugalomra a Benfica csatárát.


A ravatalozó ajtaját három óra után néhány perccel tárták szélesre, ekkor már ott volt Fehér Miklós feldíszített koporsója, hófehér, piros-fehér-zöld színekkel ékesített lepellel borították, a tetjén pedig egy Benfica-sál és Fehér Miklós 29-es számú meze nyugodott. A koporsó előtt látható volt egy fotó, amely Mikit ábrázolta boldogan, mosolyogva, úgy, ahogy tulajdonképpen mindig láthattuk őt. A gyászszertartás kezdetekor már legalább ötezren dideregtek, és sírtak a kordonon túl, eközben a ravatalozóban közelharcot vívtak egymással az operatőrök, fotósok…. Megdöbbentő pillanatok voltak ezek, amelyek alatt szégyellte magát az ember, miközben a család gyászolt, az édesanya sírt, és néhány méterre tőle a koporsó túloldalán a kamerákkal felszerelt emberek próbáltak maximális lehetőséghez jutni, egymást eltolva, arrébb taszítva. Néhány perccel később a biztonsági embereknek kellett kitessékelni a média túlbuzgó harcosait, de nem csak ez volt fájó pillanat e drámai napon: amikor szélesre tárták a ravatalozó kapuit, akkor az addig hibátlanul működő magnó, amelyből Vangelis gyönyörű zenéjének dallamai szóltak, egyszercsak nyekeregni, nyávogni kezdtek – a masina már nem engedelmeskedett, húzta, tépte a szalagot, és néhány percig ezt kellett hallgatniuk a megdöbbent hozzátartozóknak, barátoknak.
Aztán csend lett…


…és e megváltó csend megtört akkor, amikor megérkezett a portugál küldöttség.
A Benfica vezetői, játékosai és szurkolói negyed négy után nem sokkal sétáltak be az akkor már megtelt ravatalozóba, jött Eusébio, itt volt José Antonió Camacho, de láthattuk Zlatko Zahovicot, és Nuno Gomest is a legnagyobb sztárok közül. A portugálok nem álltak meg, átverekedték magukat mindenen és mindenkin, majd sírva búcsúztak barátjuktól, csapattársuktól.
Eusébio sok-sok idősebb magyar drukker bálványa, a portugálok legendája ott állt a tömegben, ajka sírásra görbült.
Nem szólt senki, és nem került szóba a futball sem.
Most Eusébio egy volt a megtört gyászolók közül.

A gyászbeszédek elhangzása közben egyszercsak megszólalt egy dal, a Bikini száma (Közeli helyeken), Fehér Miklós kedvenc slágere. Fájdalmasan szállt az ég felé a dallam, a portugálok, akik nem értettek belőle egy sort sem, könnyeikkel küszködtek, és talán ekkor sírt az egész temető. Amikor elhangzott az utolsó beszéd, a feldíszített koporsót autóba tették, amely lépésben gurult a sírig, ahol még Reszeli Soós István, Fehér Miklós korábbi edzője mondott beszédet, elcsukló hangon, aztán már csak a visszatérő csend, és a lapátok karistolása és a keményre fagyott föld koppanása hallatszott. Mielőtt a koporsót leeresztették volna egy portugál szurkoló ráterítette azt a Benfica-zászlót, amelyet egész délután a kezében szorongatott, majd leakasztotta a nyakából a kereszttel ellátott gyöngysorát, és azt a fejfára helyezte.
Aztán elindult le, a föld mélyébe Fehér Miklós koporsója, ám mielőtt a végső nyughelyére érkezett volna, Benfica- és Győr-sálak repültek a sírba. Aztán dolgozni kezdtek a lapátok, majd egyre-másra érkeztek koszorúk s a virágok, beborítva a hantot. Ott állt közvetlenül a sír mellett sok-sok barát, csapattárs és egykori ellenfél, a zokogó Lőw Zsolt, Lipcsei Péter, Dragóner Attila, Urbán Flórián, Illés Béla, Halmai Gábor, Bicskei Bertalan, Mészöly Kálmán…
…és eközben a Nap alábukott a horizonton, jelezve azt, hogy új nap kezdődik – Fehér Miklós nélkül.
Az Úr akarata szerint.