NS Hajrá! nyereményjáték: csoda az ócsai vasútállomáson

Az ócsai tanáremberek soha semmit sem nyertek még, de a vasútállomáson rájuk köszöntött a csoda

Az LG 3 dimenziós okostévéje a legjobb helyre került Ócsán. Jópofa és nagyon jó emberekhez, akik saját elmondásuk szerint soha semmit sem nyertek még, az pedig meg sem fordult a fejükben, hogy ilyen színvonalú televíziót vegyenek maguknak. Még ki sem nyitottuk a kocsi ajtaját, hogy a hátsó ülésről valahogy kihúzzuk-vonjuk a méretes nyereményt, házigazdánk, Virág Miklós már azt találgatta, mit tudhat az aranyos kis ócsai ház új „lakója". Felesége odabent viszont arról beszélt, hogy ezután a régi, amúgy szintén nem rossz készüléket a lányuknak adják, bár Mária néni szíve szerint az újjal ajándékozná meg őket.

A konyhában kicsomagoltunk, Miklós bácsi pedig fogta a 3D-s LG-t és megmutatta „neki" a nappalit. Ekkor már inkább maga vitte, mert mint mondta:

„Inkább én töröm össze, mert én vagyok a gazdája."

Ahogy leülünk beszélgetni a fotelbe, a két nyugdíjas tanárember először felrakja a régi lemezt, és mosolygó tekintettel közli:

„Lejárt már a mi időnk."

Pedig dehogy járt le! Pontosan tisztában vannak vele, mi mindenért érdemes élni: két gyermekük és két unokájuk örömére, valamint a költészetért, az igényes zenéért, a természet szépségéért, a szőlőért a kertben és a szurkolásért a magyar csapatoknak.

„Főleg a labdarúgást, a vízilabdát és a kézilabdát szeretjük, a legjobban a kézilabdát – mondja Miklós bácsi. – Görbiczet, Pálingert, Vértent, »Hangyát« (Katarina Mravíková beceneve – a szerk.). A férficsapatból Harsányit, mert Pestszentlőrincen játszott, ahol negyed évszázadon át dolgoztam. Összesen negyvenöt éven át tanítottam, egy napot sem hiányoztam."

A biológia–földrajz szakos tanár úr tanítónő felesége hozzáteszi:

„Ahogy a család szerette a kézilabdát, én is megszerettem. Sok a gól, az izgalom, gyors, temperamentumos a játék."

Ami a sportolást illeti, Miklós bácsi a természetjárás híve, „már amennyire ez sport. Évtizedeken át vezettem csoportokat az Ócsai Tájvédelmi Körzetben, a tanösvényen napi tíz-tizenkét kilométert gyalogolva."

A család legnagyobb sportembere most a tizenöt éves unoka, Szilvia, aki Alsónémediben az iskolai kézilabdacsapat kapuja után hirtelen a felnőttcsapatban találta magát, de focizni is nagyon szeret.

A nagyszülők nagyobbik gyermekükre, Tiborra is büszkék, aki „dzsesszdobos, van vagy tíz dobja, fantasztikusan játszik rajtuk, igazi őstehetség. De nem áll össze akárkivel zenélni, Lagzi Lajcsival és hasonlókkal, fontos neki, hogy a számoknak legyen mondanivalójuk."

Miklós bácsinak is van bőven. Húsz éven át a helyi lap, az Ócsai Hírmondó egyik szerkesztője volt, és megjelent három verseskötete, dedikált példányokhoz jutunk.

Azt hittük, mi hoztuk az ajándékot, pedig mi kapjuk, amikor elköszönéskor idéz néhány sort Kaktuszvirág című verséből, amelyet esküvőn a helyi plébános is felolvasott. Néhány gondolatot még hozzáfűz:

„Nem az számít, ötven vagy száz évet élünk, hanem a szépség, amit adunk másoknak. Ők emlékeznek majd ránk."