Felismernék az edző támadóját

– Hogy van?
– Röviden: jól – mondta a Loki szakvezetője. – Egy sikeres meccsen vagyunk túl, feltéve ezzel a koronát idei szereplésünkre.
– Ön is tudja, hogy nem erre gondoltam…
– Tudom. Azonban, valóban jól vagyok, és nem kívánok foglalkozni a történtekkel. Úgy vélem, ez olyan egyedi eset volt, amely biztosan nem ismétlődik meg. Nem lehet persze meg nem történtté tenni, de legközelebb is ott leszek az Üllői úton, ha a Ferencváros ellen játszunk.
– Nem maradt önben félelem?
– Kemény ember vagyok, csak a jövőre gondolok. Azt azért el kell ismernem, hogy a feleségemet nagyon megviselte az eset. Nem lehetett könynyű neki a tévében látni, hogy hátulról leütnek, megrúgnak.
– Mire emlékszik?
– A hajrában már rendkívül forró volt a hangulat. Felmértem a helyzetet, láttam, hogy sprintben sem érem el a bejáratot, éppen ezért segítőimmel szépen lassan sétáltunk, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. Aztán egyszer csak egy hatalmas ütést éreztem a tarkóm tájékán és a földre estem. A technikai vezetőnk, Horváth Béla és Kun Gyula kapusedző felsegített, de aztán néhány lépést megtéve következett az újabb orvtámadás, valaki hatalmas erővel vesén rúgott, és azonnal elterültem. Kórházba szállítottak, megröntgenezték a koponyámat, gerincemet, majd megnyugtattak, hogy a felvételeken csak zúzódások látszanak.
– Fontolgat-e valamilyen jogi lépést?
– Én nem, de tudtommal a klub igen.
A kapusedző Kun Gyulának azt a kérdést tettük fel, felismerné-e Szentes Lázár támadóit?
"Aki leütötte Lázárt, azt az embert nem láttam, ellenben a karaterúgás végrehajtóját igen, sőt el is kaptam a kezét, leszakadt az órája, ám gyorsan felkapta azt, majd elfutott – mondta Kun Gyula. – Azt hiszem, tudnám azonosítani, mert jól láttam az arcát. Rendkívül megdöbbentett, hogy teljesen kiszolgáltatottak voltunk, senki nem sietett a segítségünkre. Jellemző, hogy Horváth Bélával együtt kézben vittük be az öltözőbe a vezetőedzőt. Bevallom, azt sem tudom, hogy vergődtünk át a tömegen.”
E viharos ferencvárosi találkozó után sem ment el teljesen a kedve a futballtól a debreceni játékosoknak. Legalábbis ezt jelzi, hogy szombaton, a Loki Győr elleni juniormeccsét több, az Üllői úti poklot megélt játékos is megtekintette. Miközben a mérkőzést nézték, természetesen az előző napi – szó szerinti – csatáról esett a legtöbb szó köztük.
"Ha velem hasonló dolog történne, mint Tököli Attilával, vagyis ha a saját szurkolóink vernének meg, onnantól kezdve biztosan nem játszanék a DVSC-ben – jelentette ki Dombi Tibor. – Tulajdonképpen a hangosbemondó szavai előrevetítették a balhét, amikor is azt hallhattuk, hogy a »szurkolók ne másszanak be a pálya mellé, mert a lefújáskor úgyis kinyitják a kapukat.« Viszont azt is éreztük, nem lesz senki, aki megvédjen bennünket. Kaptunk is rendesen. Az egyik fiatal csapattársam, Marton Imre volt ilyen szempontból igazán balszerencsés, őt verték meg a legjobban. Halálfélelmem volt. Ahogy tudtunk, menekültünk az öltözőfolyosó felé. Kapusunk, Balogh János meg sem állt a zuhanyzóig. Én trappoltam utána, ő meg attól tartott, hogy valamelyik zöld-fehér drukker kergeti őt. A történtek után badarság lenne továbbra is azt állítani, hogy csak néhány tucat ember felelős a botrányokért. Elhihetik, azt is nehéz volt megélni a pályán, ahogyan az ellenfeleink fenyegettek bennünket. Mondhatnék neveket is, de bizonyítani nem tudom, miszerint felhívták a figyelmünket, ha nem kapunk ki, nem érünk haza… Egyébként nem is értem az FTC futballistáit, akik gyakran úgy nyilatkozgatnak, mintha zöld vér folyna bennük, mindeközben valójában nem is igazi ferencvárosiak. Akik tényleg sokat tettek a Ferencvárosért, mint például Simon Tibor, Szekeres Tamás, Hrutka János, Keller József, Albert Flórián és még sorolhatnám, azokkal nekünk, debrecenieknek is jó volt a viszonyunk. (Szekeres most DVSC-játékosként volt szenvedő alanya a támadásoknak – a szerk.) Nem értem, miért haragudtak ránk Lipcsei Péterék és a nézők, hiszen mi semmi mást nem csináltunk, csak futballoztunk.”
A Loki talán legtapasztaltabb futballistája, a 49-szeres román válogatott Selymes Tibor nem volt beszédes kedvében.
"Soha nem volt részem ilyen támadásban – mondta a balhátvéd. – Rettegésben teltek a percek, az edzőnket megverték… Mondják meg, hogyan kerültek a nézők az utolsó percekben a pálya szélére?! Ilyen más országban nem történhet meg. Bizonyítottuk, hogy az Üllői úton is lehet jó eredményt elérni, ez számunkra nagy elégtétel, és az is, hogy megszereztük a bronzérmet. Hogy menet közben az ellenfél játékosai csapattársaimhoz hasonlóan engem is szapultak? Meg sem hallottam.”
Bár a csapatkapitány Böőr Zoltán eltiltás miatt nem léphetett pályára, ő is ott volt a közelben, a kapu mögül nézte végig a meccset, majd két-három perccel a lefújás előtt úgy döntött, jobb, ha nem marad, ugyanis folyamatosan inzultálták, próbáltak belékötni:
"Csalódtam a futballban – mondta a játékos. – Amikor elkezdtem ezt a játékot, az motivált, hogy örömet szerezhetek magamnak és a szurkolóknak. Most anynyira elkeseredett vagyok, hogy legszívesebben Tököli Attilához hasonlóan én is lemondanám a válogatottságot, de nem teszem, mert úgy gondolom, a játék segíthet át ezen a rossz érzésen. Büszke vagyok arra, és megtisztelő számomra, hogy egy ilyen csapat kapitánya lehetek. Ezt a gárdát igazi sportemberek alkotják. Nem nekünk kell önkritikát gyakorolni.”
S hogy miért mondta mindezt Böőr Zoltán?
A megkérdezett debreceni futballisták egyhangúan állították, hogy a második játékrészben mind gyakrabban hangzott el a hazai játékosok szájából a kétségbeesett "… hagyjatok minket egy nyomorult gólt rúgni!” – mondat.
Nos, a debreceniek profikhoz méltón végig küzdöttek a Fradi-pályán – és ezért a pályára bejutó "szurkolók” megkergették, megverték őket az Üllői úton…
Ehhez tegyük hozzá: Megyebíró János játékvezetőnek abban a pillanatban félbe kellett volna szakítania a találkozót, amikor a szurkolók egy része felsorakozott a pálya mellett, sőt néhányuk belépett a játéktérre. Merthogy Selymes Tibornak igaza van: ilyesmi nem is történhetne meg.